December 4.
Mons. Koller Gyula atya egykori írása
A keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról keveset tudunk. Az adatok hiányának az az oka, hogy a szülővárosának, Damaszkusznak, ahol élete első fele zajlott, az iszlám szellemi és vallási életében volt vezető szerepe.
Valószínűnek látszik, hogy 650 körül született Damaszkuszban, és 750 körül halt meg Jeruzsálemben. János apja keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget szerezve készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy fia a trónörökös barátja legyen. Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton.
A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyta Damaszkuszt, és Jeruzsálemben beléptek a világszerte ismert Mar Szabbasz-kolostorba. Mindez 700 körül történhetett. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János pappá szentelte Jánost. Ettől kezdve Jánosunk a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett avatkoznia az egyház életébe, és elkezdte írói tevékenységét is.
Jánost a kortársak és az utókor is nagyon értékelték. Amíg a 4. és 5. század az Egyház szellemi életében a nagy lángelmék kora volt, addig ez a kor, a 6. és 7. század rendszerezte és őrizte a nagy elődök hagyományát, az utánzás és a gyűjtés jellemezte. János önmagát a méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő teológiai műve A megismerés forrása, a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjtemény.
Jánost a képrombolással kapcsolatos vita tette híressé, amikor a képrombolók III. Leó császár vezetésével könyörtelen támadást indítottak. A kérdést az iszlám megjelenése élezte ki a kivételt nem ismerő képtilalmával, amely bálványimádással vádolta a keresztényeket. III. Leó császár az iszlám oldaláról várható kritika elkerülése miatt a képtisztelet ellen fordult. Meggyőződése volt, hogy a képek ,,bálványozása” Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval avatkozzék az Egyházon belül is folyó vitába. 730-ban nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivételt képezett).
A rendelet Keleten fölháborodást és tiltakozást váltott ki. Ebben az időben lépett föl János, s megírta beszédeit a képrombolók ellen. Három nagy beszédet írt a képek tisztelete érdekében. Itt nem a képekkel kapcsolatos visszaéléseket vette védelmébe, hanem világos különbséget tett a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor számára ,,a képtisztelet klasszikus teológusa lett”. Csodálatos a bátorsága, amellyel szembeszállt még magával a császárral is.
E két említett munka mellett lenyűgöző a tudása és széles körű az érdeklődése. Nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezenkívül mint himnuszköltő vált híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig éneklik a liturgiában a himnuszait.
A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost 750. december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg. A római naptárba 1890-ben vették föl az ünnepét, március 27-re. 1969-ben az ünnepet december 4-re helyezték át.
*
Damaszkuszi János gazdag és tekintélyes családból származott, életének első fele a legmagasabb körökben zajlott, de amikor a Mar Szabbasz-kolostor szerzetese lett, mindez mintha nem is létezett volna. Elvonulva a világtól egyedül Istennek akart szolgálni. Nagyon művelt és tudós szellem volt, ennek ellenére ,,haszontalan és utolsó rabszolgának” tartotta magát, akinek ,,jobb lett volna, ha Isten előtt csak a bűneit vallja meg”, mint hogy beavatkozzék a teológia és az egyházpolitika kérdéseibe. Mindazonáltal engedelmességből harcba szállt, mégpedig mindvégig szóló kitartással a megtámadott igazságért. Tanuljuk meg tőle alázatos magatartással megmutatni vallásunk igazságát!
Jánosunk másik vonzó jellemvonása a hagyományhoz való hűség volt. Igaz, korának lelkületére jellemző volt a hagyomány kincseinek őrzése, de Jánosban a hagyomány tisztelete erkölcsi alapállás lett. Ezt erősítette az Egyház iránti szeretete. Ez éber készenlétben nyilvánult meg, amellyel a veszélybe került Egyház segítségére sietett, nem törődve az őt fenyegető megtorlásokkal. Nem kereste a vitákat, de ha az Úr ügyéről volt szó, félelem nélkül és nagy buzgalommal szállt szembe az igaz hit igazáért, harcba az igazságért. Napjaink sokféle „véleménye és képzelgése” között nagy szükségünk van az éber készenlétre, az Egyházunk tanításának hűséges követésére.
*
„Damaszkuszi János életében és tanításában a Szentlélek kivirágzó és aranyként csillogó kegyelmének aranyfolyama volt”. (Hitvalló Teofónész vallomása)