December 3.
+ Mons. Koller Gyula atya egykori írása
Francisco de Jassu y Javier baszk nemesi családban született Javier várában 1506. április 7-én. Francisco kiskorától kezdve nagyra tartotta nemesi származását, és dicsőségre vágyott. Iskolái elvégzése után 1530-ban a párizsi egyetemen magiszteri fokozatot szerzett.
Az ifjú magisztert nagyra törő tervei helyett Krisztus szavai találták szíven, amelyek honfitársa Loyolai Ignác és barátai társaságában sokszor elhangzottak. A szavak: -„Mit számít az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a tulajdon lelkének kárát vallja?” - arra indították, hogy 1534. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt letegyék a szegénységi és tisztasági fogadalmat. Azt is megfogadták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre, s 1536 telén útnak is indultak. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy az összes Szentföldre vezető utat lezárták. Miközben Velencében a körülmények kedvezőbb alakulására várakoztak, 1537. június 27-én pappá szentelték őket.
1538 novemberében ott térdeltek Krisztus földi helytartója előtt, hogy a szentföldi zarándoklat helyett fogadalommal kötelezzék magukat a pápa iránti tökéletes engedelmességre. Ignác az új szerzetesrend megjelölésére, a ,,Jézus Csapata” nevet találta a megfelelőnek, de később fölcserélték a ,,Jézus Társasága” névvel. A fogadalom a jezsuiták Társasága számára parancs lett, amit mindig megtartottak és tartják ma is.
1540 tavaszán III. Pál pápa a Társaságból két személyt Írországba, másik kettőt Portugál-Kelet-Indiába küldött. Az utóbbiak egyike volt Xavéri Ferenc, aki akkor útnak indult és távol maradt 17 évig, haláláig. Az Indiába készülő flotta 1541 áprilisában futott ki Lisszabon kikötőjéből. Ferenc magával vitt egy pápai iratot, amely a Távol-Kelet pápai legátusává nevezte ki. 1542. május 6-án érkeztek meg Goába. Az esős időszak miatt nem indulhattak tovább. A várakozás közben Ferenc észrevette, hogy a portugál tengerészek, tisztviselők és kereskedők viselkedése nem hoz becsületet a keresztényeknek. Ezért kereszttel a kezében bejárta a várost, maga köré gyűjtötte a gyermekeket s a felnőtteket is. Katekizmusra tanította őket, prédikált, gyóntatott, és mindent elkövetett, hogy a megkeresztelt hívek „kötelező” életére serkentse őket.
Ferenc szeptember végén újra hajóra szállt, és az Indiai-félsziget déli pontján élő gyöngyhalászok közé ment, akik között még 1535-37-es években megkeresztelt mintegy húszezer megkeresztelt ember élt, s akik jóformán semmi oktatásban nem részesültek. Nagy buzgalommal tanította nekik a katekizmust, védelmezte a portugál kereskedők ravaszságával szemben, és támogatta őket a mozlimok rajtaütései alkalmával. Később hasonlóképpen segítette a mokua halászokat, akik közül mintegy tízezret ő maga keresztelt meg. Több mint egy évet töltött ez egyszerű, hívő lelkek között, akiket ,,első szerelmének” nevezett. Ha tehette, Goából mindig küldött hozzájuk valakit.
Ferenc legátusi megbízatásának területe a Jóreménység fokától egész Kínáig terjedt. Ezért állandóan úton volt. 1545-ben Malakkába ment, onnan 1546. január 1-én útra kelt a ,,Fűszer-szigetek”-re, hogy segítségére legyen az ott élő keresztényeknek. Amikor másfél év után viszatért Malakkába, találkozott az első japánokkal, akik itt kerestek menedéket. Magával vitte őket Goába, az úton tanította és megkeresztelte őket. Közben megérlelődött benne a terv, hogy fölkeresi Japánt, mert ott is hirdenie kell az evangéliumot. 1549 áprilisában a három japánnal és két segítő testvérrel útra is kelt Japán felé. Négy hónappal később Kagoshimánál partra szálltak.
Ferencnek nehézségei voltak a japán nyelv tanulásával, ezért tolmácsnak kiválasztott egy japán keresztényt. Ő azonan rossz fordításaival sok kellemetlenséget okozott, mert Japánban az emberek műveltek és rátartiak voltak. Nagy nehézséggel járt a boncok, buddhista papok térítése, akik főképp azért lettek ellenségei, mert Ferenc erkölcsi életüket kifogásolta. Munkája eredménytelensége miatt Kagoshimából tovább ment. Ferenc két évet töltött Japánban, ez idő alatt csak mintegy ezerötszáz embert keresztelt meg. Ekkor világossá vált előtte, hogy Japánnak nagyon művelt és jól képzett missziónáriusokra van szüksége. Ferenc azt is fölismerte, hogy Japán a kínai kultúra örököse. A forrásokat tehát Kínában kell keresnie azokhoz az értékekhez, amelyeket Japánban annyira megcsodált. Ezért ébredt föl benne a vágy, hogy Kínába eljusson, s ott is evangelizáljon.
1551 novemberében tért vissza Goába, ahol súlyos feladatok vártak rá, amelyeket mint az indiai jezsuita provincia vezetőjének meg kellett oldania. Éjjel-nappal dolgozott, hogy minél előbb Kínába indulhasson. Április 17-én már úton volt. Malakkából akarta elérni célját, de mert a kormányzó ellenezte tervét,Ferenc elhatározta, hogy egyedül utazik tovább. Augusztus vége körül érte el Kanton közelében a kis San Csao sziklaszigetet, amelyen át be akart jutni az országba. A kínai azonban, akivel megegyezett, cserben hagyta. Ebben a helyzetben láz támadta meg, és a hosszú utazások és a kíméletlen munka után teljesen kimerült. A lelkek keresésében töltott élete San-Csaóban, egy kis szigeten, Kína partjai előtt, 1552. november 3-án ért véget.
Fél évszázad sem telt el és Xavéri Ferencet V. Pál pápa boldoggá avatta. XV. Gergely pápa 1622-ben szentté nyilvántotta. Ünnepét 1623-ban december 3-ra vették föl a római naptárba, XIV. Benedek pápa 1748-ban India és az egész Távol-Kelet védőszentjévé, 1927-ben XI. Pius pápa pedig az egész misszionáló Egyház védőszentjévé tette.
*
Xavéri Szent Ferenc a pogányok közti jezsuita missziónak nemcsak megalapítója, hanem az újkori misszió történetének legnagyobb alakja volt. Nem ismert nyugalmat, legyőzhetetlen akadályt. Lelkeket keresett, akiket megnyerhet Krisztusnak, akik Krisztust minden világi értéknél nagyobbnak tartják. Világító példája ezreket vonzott maga után a missziós munkára. Élete kell, hogy bennünk is fölkeltse a figyelmet a pogányok közti missziókra! Legyünk imával és adakozással segítségükre!
Szentünk legszíveseben az egész világot bejárta volna missziónáriusként. Utazásai közben azonban nemcsak a pogányokat oktatta és keresztelte meg, hanem a keresztényeket is „fölkarolta”, ahol látta, hogy életükkel botrányt okoznak és Krisztus ellenségeinek számát szaporítják. Fáradságot nem ismerve tanította, jobbá tette a hitben s erkölcsben lemaradt keresztényeket. A gúny, a lenézés és harag sem tartotta vissza ettől a missziónálástól. Üzenetként megkérdi tőlünk: mi miért félünk megszólalni ott, ahol megkeresztelt embertársaink „kereszténytelenül” viselkednek? Talán több buzgalomra és bátrabb „kiállásra” lenne szükségünk, hogy ezért a gúnyt és „lenézést” is elviseljük!?
*
„Lelkeket adj nekem, Uram, másra nincs szükégem!!”
(Xavéri Szent Ferenc)