Katekézis-sorozat az erényekről (4. rész - 2017.4.5.)

Reménytelen eset! – hangzott, talán egy fejcsóválás vagy leintő kézmozdulat kíséretében. Bizonyára találkoztunk ilyen helyzettel, vagy éppen passzív esetleg aktív részesei is voltunk. Olyankor szokás ezt valakivel kapcsolatban mondani, ha nem tűnik valószínűnek, hogy az érintett személy valamely dologban megváltozna, vagy ha esélytelennek tűnik, hogy megváltoztassa véleményét, esetleg nehezen elképzelhető róla, hogy valamely rossz szokásával szakítani igyekezne.  Talán már az is előfordult, hogy saját magunkkal kapcsolatban jutottunk ehhez a kijelentéshez.

Vajon mi lenne, ha Isten gondolkodna így rólunk? Ő, aki valóban látja emberi mulasztásainkat, megrögzöttségünket, visszaeséseinket. Mégsem legyint csak úgy felettünk. Újabb és újabb esélyt ad. Ez tölt el reménnyel minket. Ám e remény nem maradhat pusztán passzív bizakodás abban, hogy Isten úgyis új lehetőséget ad majd számomra, ezért mindegy hogy hogyan cselekszem, úgymond most már mindent szabad, amihez csak kedvem támad, hiszen majd úgyis meggyónom azt, s az Isten megbocsát nekem… Remélünk Isten jóságában, hogy mindig megbocsát, ha Hozzá fordulunk bűnbánatunkkal. Remélünk az újrakezdések lehetőségeiben. Reméljük, hogy Isten kegyelméből képesek leszünk, ha kell, a sokadik elesés után is talpra állni és továbbindulni. Ám nem vakmerő bizakodással, alattomos számítgatással akarunk visszaélni az Isten jóságával, hanem gyermeki bizalommal, alázatosan akarjuk megízlelni irántunk tanúsított irgalmát. A mi feladatunk tehát az, hogy szüntelenül igyekezzünk Istennek tetszően élni, miközben ha mégis letérnénk a helyes útról, bizalommal és Isten nagylelkűségében bízva mihamarabb visszatérjünk Hozzá. A tékozló fiú reményével. Remélve az atyai visszafogadó szeretetet.

A Zsoltárok könyvét olvasva könnyebben ráhangolódhatunk a remény megélésére Istennel szemben. Visszhangozzék lelkünkben a zsoltáros szava: Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert tőle van reménységem. (62, 6) Te vagy az én reménységem, Uram, Istenem, én bizodalmam gyermekségemtől fogva! (71, 5) Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni. (118, 8)

Földi életünk folyamán ez a remény, az újrakezdés lehetőségének reménye ösztönöz bennünket a továbblépésre. Az Isten felé. A megújulást lehetővé tevő Isteni irgalmasság megtapasztalása azonban abban a reményben is megerősít minket, hogy Isten jóságának tapasztalása nem fejeződik be a földi élettel. Vagyis remélünk a földi élet után következő örök életben is. Reméljük, hogy Krisztusban új életre támadunk: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk. De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül“ (1Kor 15, 19-20) – ez a mi keresztény reményünk alapja az örök élettel kapcsolatban.

Egyik reggeli szentmiséjének homíliájában Ferenc pápa arról a kegyelemről szólt, amely által reménnyel készülhetünk az örök életre. „Egyfajta kegyelem az, ha reményben halunk meg, annak tudatában, hogy a másik oldalon várnak bennünket. A másik oldalon folytatódik az otthon, a család, nem leszünk egyedül. És ez egy olyan kegyelem, amelyet kérnünk kell, mert tudjuk, hogy az élet utolsó pillanatai küzdelmesek és a gonosz lelke meg akarja kaparintani zsákmányát“ – mondta a Szentatya.

Az örök életre gondolni – amire Isten meghívott minket, amiről Jézus az evangéliumban tanít – nem azt jelenti, hogy pesszimistákká kell válnunk, és szomorúan a földi élet végét várni, hanem abban segíthet minket, hogy úgy tudjuk az örök boldogságot reménnyel szemlélni, hogy vágyódjunk annak birtoklására, amikor elérkezik az ideje. De addig, éppen konkrét földi életünket kell a maga egyediségében minden igyekezetünkkel a lehető legjobban megélnünk: Isten parancsai szerint, az igazi értékeket ápolva, s amikor szükséges, Isten irgalmában megújulva. Így örömteli reményben élhetünk már most, örömmel tudatosítva, hogy keresztény reményünket Isten képes beteljesült valósággá alakítani.

Előfordulhat, hogy reményünk megfogyatkozik – reményvesztettekké válunk. Jobb esetben csak átmenetileg. Lehet, csalódottságunkban olykor fülünkbe csengnek az egykor megtanult Csokonai-vers fülbemászó sorai is: „Földiekkel játszó / Égi tünemény, / Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény.” (A reményhez). De élhetünk-e remény nélkül?!

„Reményünk Krisztus” – ez volt Szent II. János Pál pápa 1996-os magyarországi lelkipásztori látogatásának jelmondata. Ami nem pusztán egy szlogen. Krisztus jelenléte az életünkben egyben reményt is jelent számunkra. Minden helyzetben. Az alábbi sorokban csupán néhány területet szeretnék kiemelni azon sokakat foglalkoztató vagy érintő kérdések közül, amelyek első nekifutásra történő megválaszolása a reménytelenség érzését hozza magával, ám az Egyház tanítását figyelembe véve, igenis felcsillan a reménysugár, sőt éppen a remény szolgál kapaszkodóként a dolgok helyes értékelésében.

Ismerjük a keresztség fontosságát és hatásait. Ezért kérik a szülők újszülött gyermekük megkeresztelését. Mi lesz azonban a megkereszteletlenül elhunyt kisgyermekekkel? – merül fel a kérdés. A Katekizmus válasza alapján „ami a keresztség nélkül meghalt gyermekeket illeti, az Egyház csak Isten irgalmasságára tudja őket bízni, amint ezt meg is teszi a megfelelő temetési szertartásban. A minden ember üdvösségét akaró Isten végtelen irgalmassága és Jézus gyöngédsége a gyermekek iránt, mely azt mondatta vele: Engedjétek hozzám a kisdedeket, ne akadályozzátok őket (Mk 10,14), följogosít bennünket a reményre, hogy a keresztség nélkül meghalt gyermekek számára is van út az üdvösségre“ (KEK, 1261. pont). Íme, itt a remény!

Sajnos számos egyházi szempontból érvényesen megkötött házasság polgári válásba torkoll. E házastársak közül sokan egy másik személlyel polgárilag összeházasodnak, új családot alapítanak. Az esetek egyediek, mindig emberi sorsok állnak mögöttük, s bár fontos védelmezni a házasság szentségét, az említett személyek felett egyáltalán nem ítélkezhetünk. A szóban forgó állapotban levők helyzetéről szóló egyházi dokumentum egyik pontja szerint, amit még Ratzinger bíboros írt alá, „az elvált és újraházasodott hívek soha nem veszíthetik el a reményt az üdvösség elnyerésére.“ Íme, itt a remény! Közben buzdítani kell őket arra, hogy „hallgassák Isten igéjét, vegyenek részt a szentmisén, imádkozzanak állhatatosan, gyakorolják a szeretet cselekedeteit, működjenek együtt az igazságosság megvalósításáért, a gyermekeket a keresztény hitben neveljék, éljen bennük a bűnbánat lelkülete és rendszeresen tartsanak bűnbánatot, hogy így napról napra kiesdjék Isten kegyelmét. Az Egyház imádkozik értük, megerősíti őket, s mint irgalmas Anyjuk támogatja őket a hitben és a reményben“ – olvassuk Szent II. János Pál családról szóló apostoli buzdításában (Familiaris consortio, 84).

Azon esetek egyike, amikor reményünk más személlyel kapcsolatban válik kérdésessé, annak szomorú ténye, ha valaki önkezével vet véget életének. E téren is fontos, hogy mellőzzük az ítélkezést, hiszen egyikünk sem ismeri teljesen a másik embert. „Az öngyilkosságban való önkéntes együttműködés ellenkezik az erkölcsi törvénnyel“ – írja a Katekizmus, bár nagyon sokszor a súlyos pszichés zavarok, a megpróbáltatástól, szenvedéstől vagy kínzástól való súlyos szorongás vagy félelem csökkenthetik az öngyilkos erkölcsi felelősségét (vö. KEK, 2282). De „nem kell elveszítenünk a reményt az öngyilkosok örök üdvösségének kérdésében. Isten olyan utakon, melyeket csak Ő ismer, alkalmat adhat nekik az üdvösséges bűnbánatra. Az Egyház imádkozik azokért, akik öngyilkosságot követtek el“ (KEK, 2283) – tanít az Egyház. Íme, még itt is van remény!

Ferenc pápa egyik virágvasárnapi homíliájában mondta, Jézussal sosem vagyunk egyedül, a nehéz helyzetekben sem, akkor sem, ha az élet útja problémákkal és legyőzhetetlennek tűnő akadályokkal találkozik össze: „ebben rejlik a mi örömünk, a remény, amit el kell vinnünk ebbe a világunkba. És kérlek titeket, ne hagyjátok elrabolni a reményt! Azt, amit Jézus ad.”

Folyt.köv.
© Molnár Tamás
Kép: internet