A szeretetről

János, Pál, Ágoston, Tamás – négy név, és máris az 1200-as évek végénél járunk – miközben gondolataik segítségével könnyebben megismerkedhetünk a harmadik isteni erény, a szeretet nélkülözhetetlenségével. „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad“ (1Jn 4, 16) – olvashatjuk a szeretett tanítvány levelében. Pál apostol közismert szeretethimnusza végén rámutat a szeretet elsődlegességére, miközben isteni sugallatra megfogalmazza, hogy utunk során „megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet“ (1Kor 13, 13). Szent Ágoston egyik művében olvasható: „Ha látod a szeretetet, látod a Háromságot“ (De Trinitate), miközben minden erényt a szeretetre vezet vissza, mondván, hogy az erény nem más, mint rendezett szeretet. Ennek fényében érthetjük meg jobban sokat idézett mondatát is: „Szeress, és tégy amit akarsz!“ A teológia és filozófia kiemelkedő alakja, Aquinói Szent Tamás szerint a szeretet a többi erény gyökere, minden cselekvés normája, a lelki élet forrása. Elősegíti a parancsolatok megtartását, véd a bajokban, a boldogsághoz vezet. A természetfeletti szeretet valójában Istentől kapott ajándék marad, s lehetővé teszi számunkra önmagunk megtagadását, valamint a kereszt elfogadását (vö. Opuscula theologica).

A szóban forgó teológiai erény Isten ajándéka, és elsősorban az Istenre irányul. Viszonozni szeretnénk vele az érdemek nélkül, és elvárásainkon felül kapott szeretetet. Ám a Szentírás tanításából azt is jól tudjuk, hogy az Isten szeretetétől elválaszthatatlan a felebarát helyes szeretete. „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Aki Istent szereti, szeresse testvérét is“ (1Jn 4, 20-21) – szól az egyértelmű felhívás. „A felebaráti szeretet út az Istennel való találkozás felé, s a felebaráttól való elfordulás Isten számára is vakká teszi az embert“ – magyarázza a fenti bibliai idézetet XVI. Benedek pápa a keresztény szeretetről szóló, első enciklikájában. „A szeretet az az isteni erény, amellyel Istent önmagáért mindenekfölött szeretjük, felebarátunkat pedig úgy szeretjük, mint önmagunkat, Isten szeretetéért.“ (KEK 1822)

„Isten láthatóvá tette magát: Jézusban mi az Atyát szemlélhetjük (vö. Jn 14,9). Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében (...), egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk – emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában. (...) Ő előbb szeretett és előbb szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni. Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk fölkelteni magunkban. Szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretetét, s Istennek ebből a „megelőző” szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet.“ (Deus caritas est, 17)

A szeretetről olvasni, beszélgetni, körülírni azt, vagy kifejeződéseit definiálni hosszasan lehet. S még hosszú idő elteltével sem merítenénk ki e gazdag témát. Ám még fontosabb az, hogy ez a szeretet életünk szerves része legyen. Minden egyes nap. Mert így kap értelmet, értéket, szépséget minden napunk. A szeretett tanítvány, Pál apostol, a megtérő Ágoston és a bölcs domonkos-rendi teológus életéhez hasonlóan a mi életünket is az Istenre irányuló szeretet képes szentté változtatni. Nem csak négy név, nem csak régi századok, nem csak jól ismert művek függnek össze a szeretet témájával. A mi neveink, a mi korunk, a mi munkánk is. Ferenc pápa egyik régebbi tweet-üzenete szerint: „Milyen ízt nyer az élet, amikor hagyjuk, hogy elárasszon bennünket Isten szeretete!“ Tegyünk azért, hogy megízleljük ezt!

Szeretet. Egy sokat használt szó, ami bár sokszor igazi értelmétől egészen távol álló jelentéssel felruházva kerül említésre, mégis mély értelme van. Gyakran közhelyként emlegetett idézetek tárgya, valódi mondanivalója azonban tényleg az élet minden területét szüntelenül érintő dolog kell, hogy legyen. Sorozatunk isteni erényekről szóló részében – vagyis amik közvetlenül Istenre irányulnak – a szeretetet is, mint az Isten felé megélt erényt szeretnénk jobban megismerni. Egy tiszta forrásból, a Szentírásból merített idézetekkel oltva szomjunkat kapjunk új erőre, s felfrissülve igyekezzünk a harmadik teológiai erényt gyakorolni.

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében“ (Jn 15, 9-10) – olvassuk Jézus szavait az evangéliumban. Ebben az idézetben elsősorban a Szentháromság szeretetét kontempláljuk: az Atya szeretetét a Fiú iránt, a Fiú Atya iránti szeretetét, valamint a kettőjük közti szeretetet, amely a Szentlélek személye. De elénk tárul a Fiú irántunk tanúsított szeretete is, valamint a felhívás a mi válaszunkra: „maradjatok meg szeretetemben.” Válaszunk a Jézusban kifejezett isteni szeretetéből fakad. S nemcsak az Isten, de a felebarát felé is. Nem beszélhetünk keresztény szeretetről anélkül, hogy figyelembe vennénk a szeretetet, amellyel az Isten szeret minket.

Vagyis – ahogy János apostol írja első levelében – „azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4, 19). Hogyan? Úgy, „hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen“(Jn 3, 16). Miért? Mert „az Isten szeretet” (1Jn 4, 16). Ebben rejlik Isten csodálatos nagysága. Eszembe jut az egyik bényi alapiskolás hittanóra, amelyen az egyik elkészítendő feladathoz az alábbi idézetet kellett írnunk: „Az ember nagyságát szeretetében lehet lemérni.” A mi nagyságunk, igazi értékünk is a szeretettől függ, elsősorban az Isten felé megélt helyes szeretettől. Az Ő nagyságát utánozva válunk „nagyokká”, az Istentől kapott szeretet viszonzása ad értelmet életünknek.

Ha nagy az Isten iránti szeretetünk, bizalommal tölt el az alábbi bibliai mondat: „sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett (Lk 7, 47). Jézus szavai ezek a bűnös asszonyhoz, aki Jézus lábához borult, ő pedig megbocsátotta bűneit. Nagy szeretetről teszünk tanúságot azzal, ha szívből bűnbánatot tudunk tartani, ha alázatosan beismerve hibáinkat képesek vagyunk lélekben Jézus lábához borulni, hogy a legnagyobb szeretet – az irgalmas szeretet megtapasztalóivá válhassunk.

„Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik“ (Róm 8, 28) – írja Pál apostol. Ez a szentírási igazság képessé tesz minket múltunk elfogadására, a jelen jobb megélésére, valamint arra, hogy nagyobb bizalommal tekintsünk a jövő felé. Hiszen vannak dolgok, amikről úgy véljük, teljesen másként kellett volna csinálnuk. Talán sok mulasztás miatt vádol lelkiismeretünk, talán meg vagyunk győződve, bizonyos dolgok sok kárt okoztak életünkben. Megbánva, meggyónva, a jelent jobban felhasználva igenis meg kell nyugodnunk: Isten még a mi sötét múltunkat is javunkra tudja fordítani, hiszen tanulva hibáinkból, ösztönözve vagyunk arra, hogy jobban odafigyeljünk a kapott lehetőségek helyes felhasználására az életben, hogy tapasztalataink által mások segítségére lehessünk úgy tanáccsal, mint bátorítással. Talán éppen eltávolodásaink ébresztették fel bennünk a vágyat arra, hogy visszatérjünk. Furcsa, de amint látjuk, még ez is javunkra válhat: „mélység felett van csak magasság“. Ha ma, most érzem, hogy szeretni akarom Istent, hogy a jövőben is szeretettel akarok ragaszkodni hozzá, ez annak a jele, hogy múltam javamra vált, mert mindennek ellenére vagy mindennek köszönhetően vágyódom szeretni a Szeretetet, élő kapcsolatban akarok maradni Istennel.

Este negyed tíz. A római Szent Péter-tér mellett elhaladva, a kivilágított főbazilikát csodálva, a szinte kihaltnak tűnő városrészen átsétálva – legalábbis a mindennapos nyüzsgéshez viszonyítva tűnik ilyennek, amikor zarándokok és turisták ezrei jönnek-mennek, fényképezkednek, zászlókat lengetnek – egy népes csoportra leszek figyelmes. Nem a hangoskodásuk miatt, mert szinte alig beszélgetnek, mással vannak elfoglalva.  Éppen esznek. Az egyébként forgalmas sétány oszlopsora mentén, a bezárt boltok lépcsőin ülve, vagy már az éjszakára előkészített fekhelyeiken tanyázva – ami legtöbb esetben egy szétterített kartondoboz egy darab fóliával, esetleg paplannal – mindegyikük kezében egy műanyagtányérnyi gulyás és egy zsemle. Fedél-nélküliek fogyasztották vacsorájukat. Talán két-három személy osztotta az ételt, s látni lehetett, egy rendszeres, megszervezett dologról van szó. A felmerülő kérdések mellett: milyen lehet az utcán éjszakázni?, hogyan váltak ezek a személyek hajléktalanná?, pusztán a maguk hibája, vagy a társadalom is tehet róla?,... az a kérdés is előbukkan: vajon, akik az ételt osztották, tehát, akik  gondoskodni igyekeztek, miért tették ezt? Mert az már talán megszokottá vált számunkra, hogy Szent Teréz anya nővérei, a Szeretet Misszionáriusai lehajolnak a szegény, hajléktalan, alkoholista vagy elzüllött emberekhez – ahogy ez is jól megfigyelhető a Vatikán szélén található házuk bejáratánál sorban állókat látva –, ám a pusztán önkéntesek efféle cselekedetei láttán elgondolkodunk motivációjuk kapcsán. A Ferenc pápa által propagált perifériára-kerültek szolgálatáról van szó? Remélhetőleg, nem csupán egy szalmalángú fellobbanás, „csak, mert mostanság menő“-próbálkozásról van szó.  De azt hiszem, a „remélhetőleg“ szót, nyugodtan „valószínűleg“-re cserélhetjük.

Miért említem a fenti esetet, miközben a szeretetről, mint isteni erényről szeretnénk tovább gondolkodni? A történetben szereplő és hozzájuk hasonló önkéntesek, akik segíteni próbálnak más embereken, nem csak szegényeken vagy hajléktalanokon, talán azért teszik, mert szeretik őket? Képesek szeretni szinte ismeretleneket? Olyanokat, akik emberi szempontból nézve egyáltalán nem szimpatikusak számukra? Még ha sikerül is ezt bizonyos szintig elérniük, biztos, hogy a szeretetnek mélyebb tárgya is van: ez a szeretet magára az Istenre is irányul. Mintha Jézus sugallná nekünk: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek“ (Mt 25, 40). Ami jót embertársunknak teszünk, Istennek is tesszük. Istent szeretjük felebarátainkban. Teréz anya nővérei és a számos önkéntes Krisztust akarják meglátni a másikban. Mi miért is ne közelíthetnénk meg erről az oldalról is az Isten-szeretet gyakorlását?!

Isten iránti szeretetünk egy másik kifejeződése lehet, amikor műveiért dicsőítjük Őt. Biztosan megtapasztaltuk már azt a csodálatos élményt, amikor vagy új helyekre jutottunk el, például kirándulás, nyaralás vagy zarándoklat alkalmával, vagy a természet időszakonként váltakozó csodáival találtuk szembe magunkat, mint a behavazott táj, virágokkal teli kert, zöld mohás sziklák közt csobogó patak, a tenger és még sorolhatnánk. Ilyenkor szinte töltekezni tudunk a bennünket magával ragadó szépséggel, átjár minket a hála Isten iránt, hogy a tőle ajándékba kapott teremtett világ egy újabb darabkájának szépségét csodálhatjuk meg. Valahol olvastam egy gondolatot, miszerint a természet az Isten ujjlenyomata. Miért is ne használhatnánk fel a természet kincseinek szemlélését is arra, hogy Teremtőnk felé érzett hálánkat elmélyítsük, hogy az Isten iránti szeretetben még ennek köszönhetően is növekedjünk?!

Néhány évvel ezelőtt, a szlovákiai magyar kispapok által rendszeresen megrendezett egyik nyári ministránstábor alapgondolatául a következő idézetet választották a szervezők: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek!“ (Jn 21, 17) Péter apostol szavai ezek a feltámadt Jézushoz. Ismételgessük őket mi is önátadóan, szeretetből...

Folyt.köv.
© Molnár Tamás
Kép: internet