Dióhéjban összefoglalva az alábbi erkölcstani ismeretek segítségével is megközelíthetjük a hitet (latinul: fides), amely mint erény egy belénk öntött természetfeletti tulajdonság arra, hogy képesek legyünk szilárdan elfogadni az Isten által kinyilatkoztatott igazságokat, mégpedig Isten autoritása miatt. Hitünk elsődleges anyagi tárgya maga az Isten és az Ő tulajdonságai, másodlagos tárgya pedig minden Isten által kinyilatkoztatott igazság, amelyeket az írott és hagyományozott forrásokban találunk, miként az Egyház elénk tárja. A hit formális tárgya az Isten autoritása, amely alapján az ember biztos lehet abban, hogy nem téved.

Ami a hit alanyát illeti, távoli alanya a személy, aki értelmével és szabad akaratával képes kifejezni a hit aktusát. Közeli alanya pedig az értelmi képesség, ami által az ember igaznak véli azt, amit Isten kinyilatkoztatott és az Egyház hinni elénk tár.

Megkülönböztetünk isteni hitet, amellyel az Isten által kinyilatkoztatott és a kinyilatkoztatás forrásaiban foglalt igazságokat hisszük, továbbá katolikus hitet, amely segítségével azokban az igazságokban hiszünk, amelyeket az Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala hirdetett ki hitigazságokként, ún. dogmákként, valamint egyházi hitet, amivel igaznak ismerjük el a legfelsőbb Tanítóhivatal teológiai következtetéseit, amelyeket az isteni kinyilatkoztatásból származtatnak.

Az I. Vatikáni Zsinat többek közt így fogalmaz a hitről: „Isten ajándéka, és gyakorlása az üdvösségre szolgáló cselekedet, amellyel az ember magának Istennek engedelmeskedik, amennyiben kegyelmével – melynek ellen is állhatna – egyetért, és azzal közreműködik” (Denzinger, 3010). A szóban forgó isteni ajándék gyakorlása számunkra is csodálatos lehetőséget jelent. Értelmünk és szabad akaratunk segítségével az egyre elmélyültebb hit által az üdvösség felé haladhatunk. Hitünk megvallásával, az imádsággal, a szentségek vételével kifejezzük, hogy hiszünk az Istenben. Ám az üdvösség felé haladva mindezektől elválaszthatatlan az is, hogy életünk minden területe sugározza ezt a hitet.

„A mi munkánk – hogy gyümölcsöző, szép és teljesen Istenért legyen – a hiten kell hogy alapuljon, a Krisztusba vetett hiten, aki azt mondja: éhes voltam, ruhátlan, beteg, hajléktalan és ti ezt tettétek nekem. Ezeken a szavain alapszik a mi egész művünk. A hit, hogy igaz legyen, nagylelkű szeretetté kell hogy váljon” – mondta Szent Kalkuttai Teréz anya. Így haladhatunk igaz hittel az üdvösség felé.

Néhány évvel ezelőtt napvilágot látott egy könyv, amelyben Martini bíboros válaszol fiatalok által feltett különféle kérdésekre. Egyik válaszában a hittel és saját hitével kapcsolatban elmondja, hogy életének sok feladata, a nehézségek is, megmutatták számára, hogy bízhat. „Háború, terrorizmus, személyes félelmek – hányszor megmenekültem!” – olvashatjuk. Majd így folytatja válaszát: „Sok nagyszerű személlyel találkoztam. Az élet megmutatta nekem, hogy Isten jó és mindegyikünk számára utat készít.” Elmondja, hogy hinni úgy lehet jól megtanulni, ha más személyeket közelebb vezetünk a hithez. Ő is akkor tanult a legtöbbet, amikor a hitről kellett beszélnie, s nagy segítségére volt, amikor egyházmegyéjének fiataljaival beszélgetve új kérdésekre kellett válaszokat keresnie. „Istent meghallani a legegyszerűbb dolog, de ugyanakkor a legfontosabb is az életben. Hallhatom Őt a természetben, a csillagokban, a szeretetben, a zenében és az irodalomban, a Biblia szavában és még sok más módon.” Mi is annyi féle módon meghallhatjuk az Istent. Érdemes észrevenni Őt, ragaszkodni hozzá, hinni benne. Hinni a nehézségek ellenére is. Hinni úgy, hogy másokat a hit felé vezetve, mi magunk is még közelebb kerüljünk az Istenhez. Így haladunk az üdvösség felé.

Az első isteni erény megújult gyakorlása szebbé teheti életünket. Erőt ad a helytálláshoz minden élethelyzetben, mert Istenre irányítja figyelmünket, s Szent Pál apostollal biztosan mondhatjuk: „Tudom, kinek hittem.” (2Tim 1, 12)

A reményről

Életünk során sokszor sokfélét remélünk. Reméljük, hogy valami jól fog sikerülni. Ebben a reményben tűzik fel „a remény zöld szalagját” szalagavatók alkalmával – az érettségi vizsgákra, pályaválasztásra, életcél megtalálására gondolva. A nehézségek, gondok, problémák közepette az ember reménykedik abban, hogy a dolgok megváltoznak, jóra fordulnak, vagy hogy legalább lesz elegendő ereje  azok elviselésére. Reméljük továbbá, hogy életünk jó irányba fog a jövőben haladni, boldogságra vágyó teremtményként reméljük boldogságunkat, mégpedig olyat, ami nem szűnik meg sohasem. Sőt, még akkor is, „ha elszomorodom, ha tehetetlennek érzem magam, ha pillanatnyilag úgy érzem, hogy semmi nem lesz jobb, akkor sem veszítem el azt, ami életben tart: a reményt” (Paulo Coelho). Reménykedésem azonban nem csak saját magamat, saját jövőmet érinti, hanem más boldogságában is bízom, szeretteim sorsát is reménykedve kísérem figyelemmel.

Ezekből az esetekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy reményünk egy még nem teljesen ismert, jövőbeli helyzetre, állapotra irányul. Nemes vágyat kelt az emberben. Egyfajta erőt ad a kitartáshoz, továbblépéshez. Még a sötétben is látható szikrája egy csak később igazán fellobbanó lángnak. A Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása szerint „a remény erénye megfelel az Isten által minden ember szívébe oltott boldogságra törekvésnek; fölemeli az emberi tetteket indító várakozásokat, megtisztítja és Isten országa felé irányítja azokat; megóv a kislelkűségtől; támogat minden elhagyatottságban; és kitágítja a szívet az örök boldogság várásában. A remény lendülete megőriz a vak önszeretettől, az egoizmustól, és elvezet a szeretet boldogságára“ (1818. pont).

„Szükségünk van a kisebb vagy nagyobb reményekre, amelyek napról napra megtartanak az úton. De ezek nem elegendőek anélkül a nagy remény nélkül, amelynek felül kell múlnia az összes többit” – mutat rá XVI. Benedek pápa a keresztény reményről szóló enciklikájában. Majd folytatva gondolatmenetét egyértelműen megfogalmazza, hogy ez a nagy remény csak Isten lehet. „Isten a remény alapja – nem akármilyen Isten, hanem az az Isten, akinek emberi arca van, és aki mindvégig szeretett minket: mindegyikünket és az emberiség egészét“ (Spe salvi, 31). Reményünk minden más tárgyánál fontosabb az, hogy Istenben reméljünk, s abban, amit Ő ígért nekünk. Beleértve az örök boldogságot is. És éppen ez a keresztény remény. Ezt kell mint erényt gyakorolnunk: bizalommal Istenre hagyatkozni, az Ő gondoskodására, s remélni továbbra is ajándékait, kegyelmeit, remélni az örök életet. Mikszáth Kálmán egyik gondolata szerint „az Isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban, s mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.“

A második isteni erény is elsősorban Istenre mutat, illetve az Isten ajándékáról van szó. „Nem lehetséges parancsszóra optimistának lenni. Senkinek sem írhatunk elő optimizmust, a reményvesztettől sem várhatjuk el, hogy reméljen. Erre ő maga sem lenne képes, mert senki sem tudja „akarni“ a reményt, éppoly kevéssé, mint ahogy a reményen kívül a közismert háromság két másik tagját, vagyis a hitet és a szeretetet sem lehet kikényszeríteni“ (Viktor Emil Frankl). Akkor hát milyen lépést tehetünk annak érdekében, hogy a reményben gyarapodjunk? 

„A remény első lényeges iskolája az imádság“ – olvashatjuk a már említett enciklikában a keresztény reményről. Majd XVI. Benedek pápa így folytatja: „Ha már senki nem hallgat rám, Isten még mindig meghallgat. Ha már senkihez nem tudok szólni, senkit nem tudok segítségül hívni – Istenhez mindig szólhatok. Ha többé senki nem segíthet rajtam – akár valami bajról, akár az emberi képességeket meghaladó várakozásról van szó – Ő tud nekem segíteni. Ha a végső magányba jutottam: az imádkozó ember soha nincs egészen egyedül“ (Spe salvi, 32). Az imádságban kérjük Istentől a remény ajándékát. Kérjük, hogy Benne bízva, s az Ő ígéreteiben, már most reményteli, vágyakozó boldogsággal haladjunk jóra törekvő életünkkel a véget nem érő boldogság felé.

Folyt.köv.
© Molnár Tamás
Kép: internet