Szeptember 5.
Mons. Koller Gyula atya rovata
1910. augusztus 27-én, Skopjeban, Agnes Gonxha Bojaxhio-ként jött a világra egy albán építőmunkás család harmadik gyermekeként az, akit az egész világ Teréz anyaként ismer és tisztel.
Egész fiatalon felébredt benne a vágy a missziós hivatás után. Így jutott el 18 éves korában a Loreto Nővérek Rendjébe. Írországban kezdte a noviciátust. Fogadalma letételekor felvette Lisieuxi Szent Teréznek, a misszionáriusok védőszentjének a nevét. Iskolái elvégzése után Darjeelingbe a rend indiai rendházába került, s egy kalkuttai katolikus leányiskolában tanított közel 20 éven át földrajzot és hittant. Misszionárius volt, a keresztény műveltség és hit terjesztésének missziónáriusa. Ő azonban többre vágyott.
1946-ban vonaton utaztában egy belső hang arra szólította, hogy életét a szegények megsegítésére áldozza. („Szolgálja Istent a szegények legszegényebbjei között.”) Még abban az évben rendje engedélyével Kalkuttába ment, és itt egy nyomornegyedben megalapította első iskoláját, majd 1949-ben egy patanai iskolában kitanulta az ápolónői munkát. Felvette az indiai állampolgárságot, s felöltötte későbbi, „egyenruhájává” vált öltözékét, a fehér szárit kék csíkokkal. Elkezdte összeszedni, ápolni, tisztálkodásra tanítani Kalkutta utcagyerekeit, hajléktalanjait.
A szegényeket és betegeket ápolta. Minden elesettnek, haldoklónak igyekezett segíteni, mindenkiben Isten gyermekét látta. Leprásoknak, AIDS-eseknek enyhítette szenvedését, s imádkozott értük, velük, hogy békében, és méltósággal távozzanak az élők sorából. Mindenért meg kellett küzdenie: legyen épületük, élelemhez jussanak, gyógyszert szerezzenek.
Ennek ellenére (vagy talán ezért?) egyre több társa akadt. Áldozatkész és sikeres munkássága nyomán 1952-ben pápai engedéllyel megalapította a Szeretet Misszionáriusai Nővérek rendjét, amelyet 1965-ben VI. Pál pápa közvetlen vatikáni irányítás alá vont.
1962-ben humanitárius tevékenységéért megkapta első kitüntetését a Padma Shri díjat. Éveken keresztül arra használta a pénzét, amit a különböző díjakkal kapott, hogy menhelyek tucatjait alapítsa meg. A szegények, nélkülözők, betegek, árvák közötti emberbaráti tevékenységéért 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. Ezt a díjat is mások, a rászorultak és szegények számára „osztotta ki”.
Magyarországon először 1986-ban, majd 1989-ben járt. Ekkor részt vett budapesti rendjének házalapításán. Közösségének 4 nővére telepedett itt le.
Élete utolsó két évtizedében súlyos szívproblémákkal küszködött. 1983-ban, amikor II. János Pál pápánál járt, szívrohamot kapott. Ennél a rohamnál is veszélyesebb volt második szívinfarktusa 1989-ben. Ekkor pacemakert ültettek szervezetébe, de komoly betegsége sem tántoríthatta el áldozatos tevékenységének folytatásától.
Utolsó éveiben súlyos betegségekkel küszködvén orvosai azt tanácsolták, hagyjon fel fárasztó munkájával, de ő ezt soha nem tette. Állítólag ezt mondta nekik: Még nem halhatok meg, Szent Péter visszaküldene a mennyország kapujából, mert ott nincsenek szegények és elhagyatottak.
Teréz anya 1997. szeptember 5-én hunyt el Kalkuttában, 1999. július 26-án elkezdődött boldoggá avatásának folyamata. II.János Pál Rómában 2003. okt.19-én avatta boldoggá fél millió zarándok előtt.
***
Teréz anya életpéldája mindegyikünk számára csodálandó. Az ő tevékenysége nyomán fedezték fel az emberek a jóléti államok kitaszítottjait: az AIDS-betegeket, a kábítószerek rabjait, a magányosokat, s azokat, akik elvesztették önbecsülésüket. Minket is arra buzdít, hogy tegyük a jót. A jótettekkel és a segítőkészséggel kapcsolatban azonban szívünkbe kell vésnünk Teréz anya szavait: „Nem vagyok biztos abban, milyen lesz a mennyben, de egyet biztosan tudok. Ha meghalunk és eljön az idő, hogy az Úr ítéljen fölöttünk, nem azt kérdezi majd: mennyi jót tettünk életünkben, hanem mennyi szeretettel tettük.” E szeretetről elmondja saját tapasztalát: „Ráleltem egy paradoxonra: ha addig szeretsz, hogy az már fáj, akkor nem marad fájdalom, csak szeretet.”
Világunk elmagányosodásával kapcsolatban nekünk is szóló tanításként ezeket mondja: „Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk.” „Az embereknek szükségük van segítségedre, de ha segítesz, támadás érhet, mégis segíts! A legjobbat add a világnak, amid csak van, s ha verést kapsz cserébe, mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!”
*
„Aki hozzád fordul, mind jobb és boldogabb emberként távozzék tőled!” (Kalkuttai Boldog Teréz)