Október 23.
Mons. Koller Gyula atya rovata
János Dél-Itáliában, Capestranóban született 1386-ban. Atyja ,,északi báró“ volt A tehetséges ifjút egész fiatalon Perugiába küldték tanulni kora leghíresebb egyetemére. Közel tíz évig tanult. Utána rövidesen kinevezték a legfőbb királyi bíróság elnökévé. Később a király pedig Perugiába küldte; huszonhat éves volt, amikor a város kormányzója lett.
Magas állásban szép jövő elé nézve eljegyezte magát egy grófi családból való lánnyal. A szép jövő azonban megváltozott. A két város közti háborúban elfogták és börtönbe zárták. Megszökött, de elfogták, és újra börtönbe került. A testi megkötöttségben a lelke megszabadult mindattól, amit eddig jónak tartott: Szakított a világgal, felbontotta az eljegyzést, s belépett a szigorú szabályokat követő obszerváns ferencesek közé. Ezek után tehetségét Krisztus ügyének és a nép lelki felemelkedésére fordította. Ez az obszerváns ferences mozgalom volt az, amelyaz erkölcsileg romhalmazzá vált Európában a hívők vallásos érdeklődését újra fölszította. Az obszerváns reform lényege az volt, hogy mindenben elölről kezdve kell hirdetni és hiteles formájában élni a keresztény hit titkait.
János negyven éven át prédikálta ‒ naponta legalább egyszer, néha három óra hosszat is – és élte meg mozgalma lényegét. Beszélt városokban, birodalmi gyűléseken s felhasznált minden alkalmat, hogy a hit tisztaságát védje: harcolt, vitatkozott és prédikált. Mindemellett buzgó imádságos életet élt, amely alapot adott roppant széles körű tevékenységéhez. Beszédein kívül levelezett is, amelyekből hétszáz megmaradt. Keresett volt mint szentéletű tanácsadó, pápák és bíborosok fordultak hozzá.
Élete utolsó szakasza az akkori Magyarországhoz kapcsolódik. Amikor látta az ország zűzavaros állapotát, felismerte, hogy a török veszedelem miatt Magyarország megsegítésén múlik Európa és a kereszténység jövője.
1456. február 15-én a budai vár templomában Carvajal bíboros átadta neki III. Callistus pápa keresztjét és megbízatását, melynek birtokában keresztes háborút kell hirdetnie a törökök ellen. Ez a háború önvédelmi harc volt a keresztényeket pusztító és leigázó mohamedánok hadjárata ellen. Hunyadi János és Kapisztrán János egymásra találtak. Hunyadi karddal a kezében, Kapisztrán magasba tartott kereszttel indult az áldozatos hitvallás küzdelmébe; életüket kínálták föl a kerszténység és Európa védelmére. Az ország főurai csak akkor értették meg a veszedelmet, amikor híre jött, hogy a szultán Nándorfehérvár felé közeledik.
Kapisztrán lelket és szívet mozgató szavaira már július másodikán huszonkétezer főnyi sereg gyűlt össze, majd tíz nap leforgása alatt a számuk hatvanezerre nőtt. A két vezér együtt indult el Nándorfehérvár védelmére. A török sereg július 4-től ostromolta az ország déli határát védő Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát. Az ostromló törököket 1456. július 23-án a keresztes hadak véglegesen visszaverték, s így sikerült diadalt aratni a számban őket magasan fölülmúló törökökön.
Amikor e győzelem híre Rómába ért, III.Callistus pápa örök emlékezetül elrendelte augusztus 6-ra Urunk színeváltozásának ünnepét, és szokássá tette a déli harangszót. A győzelem után ‒ a sok temetetlen holttest miatt ‒ kitört a pestis és három hétre rá magával vitte Hunyadi Jánost. Kapisztrán is megbetegedett és október 23-án az újlaki kolostorban visszaadta lelkét Teremtőjélnek. Testét itt őrizték mindaddig, míg a török hódoltság idején ismeretlen körülmények között nyoma nem veszett. 1690-ben avatták szentté. Ünnepét 1890 májusában vették fel a római naptárba, majd 1969-ben halála napjára, október 23-ra helyezték át.
*
Kapisztrán János életében kettős harcot vívott és kettős győzelmet aratott.
Először önmaga hibái és vétkei ellen. „A börtönben – ahogy írja – megértettem Isten akaratát. Én büszkébb vagyok a sátánnál, de mióta ferencrendi testvér lettem, iparkodtam megfékezni magamat. Büszkeségem legyőzésére, négy hónap alatt hétszázszor korbácsoltam meg magamat.“ Az önmaga elleni harcot folytatta vándorprédikátorként is. Gyalog és mezítláb tette meg hosszú útjait; ha aludt, ágya a puszta föld, vánkosa egy kő vagy egy darab fa volt. Napjában csak egyszer étkezett, s húst harminchat éven át nem evett. Még pápai nuncius korában is tisztelettel szolgálta ki testvéreit... Gondolkozzunk el: mi milyen harcot folytatunk hibáink és vékeink ellen? Önmegtagadás nélkül nem lehetünk igaz keresztények!
A másik harca a kereszt ellenségei, Európa meghódításra induló török hadak ellen volt. Kereszttel a kezében nemcsak védekező harcra buzdította, hanem a helyes keresztény magatartásra is figyelmeztette katonáit. „Az ideiglenes javakat össze kell kapcsolni a lelkiekkel ‒ írja – ,a mulandókat pedig az örökkévalókkal. Könnyen legyőznek minket a törökök, ha csak zsákmány után járunk; levernek minket, ha zsákmányért üldözzük őket“...Mi ma nem zsákmányolunk, de hazugság, csalás és korrupció által gyakran szerzünk magunknak anyagi javakat, s ezáltal lelki vereséget szenvedünk....
*
„Megbecsülést érdemelnek azok, akik az ideiglenes javakat összekapcsolják a lelkiekkel, a mulandókat pedig az örökkévalókkal!” (Kapisztrán Szent János)