Október 6.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Brúnó gyermekkoráról semmi adatunk nincsen. Egy 12. századi krónika annyit mond, hogy Brúnó alapos műveltségre tett szert a vallásos és a világi irodalomban. A kölni Szent Kunibertről nevezett káptalani iskolában kezdett tanulni, majd hamarosan átkerült Reimsbe, és ott fejezte be papi tanulmányait. Felszentelése után a reimsi katedrális kanonokja és a káptalani iskola tanára lett. 1056- ban átvette az akkor már híressé vált iskola vezetését. Brúnót mint tanárt nagyon szerették, sereglettek köréje a tanítványok, köztük a későbbi II. Orbán pápa is. Rendszeresen ünnepelték előadásai után.
1075-ben az új reimsi érsek, aki mindenkiben reményeket keltett, kancellárrá nevezte ki. Amikor Brúnó látta, hogy az érsek a szerzetesek és a kanonokok kárára visszaél püspöki hatalmával, megcsömörlött az egyházpolitikától, fogadalmat tett, hogy elhagyja a világot, és a szegény Krisztust fogja követni. Visszavonult, magányban, vezeklésben és szegénységben kezdett élni. Először a káptalanból kísérelt meg társakat hívni magával, de mikor látta, hogy kanonoktársai nem értik, egyedül indult útnak.
Először a langres-i egyházmegyében lévő Séche-Fontain-ba ment, s egy erdőben húzódott meg. 1084 tavaszán tovább vándorolt, és úgy döntött, hogy Chartreuse völgyében véglegesen megtelepszik. Ekkor már hat társ volt mellette: négy pap és két laikus testvér. A hely, ahol megtelepedtek, egy hideg és nedves éghajlatú völgy volt, amelyet magas, zordon hegyek vesznek körül. A karthauziak ‒ nevüket éppen Chartreuse-ről vették ‒ hat évig éltek itt a csendes magányban, elrejtve a világ elől, anélkül, hogy regula szabályozta volna az életüket. Brúnó nem gondolt arra, hogy szerzetesrendet alapítson, semmi mást nem kívánt a társaktól, csak a helyben maradásra vonatkozó fogadalmat.Azt tekintette fontosnak, hogy a nagy szent remeték hagyományát folytatvaegymás közelében éljenek, közös épületük, templomuk, kolostoruk legyen.
1090-ben azonban véget ért a zavartalan remete-élet: Brúnó egykori tanítványa, aki II. Orbán néven pápa lett, magához hívta, és azt kívánta, hogy tanácsadóként álljon mellette, Brúnó késlekedés nélkül útnak indult Itáliába. Társait ott hagyta Chartreuse- ben, és a toszkánai Landuin magisztert jelölte ki vezetőnek.
A remeteség szeretetét azonban magával vitte, ezért Rómában rövidesen könyörögni kezdett a pápának, hogy engedje vissza őt Chartreuse-be, vagy legalább arra nyújtson lehetőséget, hogy Rómában remeteséget alapítson. A pápa megértette mesterének és tanácsadójának szíve vágyát, ezért rendelkezésére bocsátotta a város egy csendes területét. De mert ez politikai okok miatt nem sikerült, Brúnó engedélyt kapott a távozásra, és a squillacei egyházmegye területén Rogerius normann gróf segítségével megépítette a Santa Maria della Torre nevű karthauzi remeteséget. Itt élt nyugalomban, Isten közelében és lelki tökéletességben egyre jobban előre haladva és a szigorúságból nem engedve.
Tíz évvel később itt halt meg 1101. október 6-án. Amikor e remeteséget 1193-ban feloszlatták, testét a nem messze lévő, s ugyancsak Brúnó által alapított Szent István-kolostor templomába szállították át. X. Leo pápa avatta szentté 1514-ben. Ünnepét október 6-i dátummal 1623-ban vették fel a római naptárba.
A 12. századi krónikákból, a kortársak tanúságaiból egyre inkább látszik, hogy Brúnó korának egyik legjelentősebb személyisége és szentje volt. Ez az ,,igen mély szívű ember”, - ahogy egy karthauzi szerzetes jellemezte -, kora legmagasabb szintű műveltségének birtokában volt, és mégis megtette, amit követeltek tőle. Megállta a helyét, mint tanár, s mint érseki titkár is. Noha az egyházkormányzati teendőkből kiábrándult, de amikor kedves tanítványa pápaként a remeteségből hívta magához, hajlandó volt a segítségére sietni. Tanulhatunk tőle helytállást és engedelmességet. Buzdítsanak a költő egyszer már idézett szavai: „Tedd, ami adatik tenned, s Isten rügyezik benned!”
Szent Brúnó tette, amit rábíztak, ám a szemlélődő életet mindennél többre tartotta. Adottságai és hivatása nem az egyházkormányzatra, hanem a remeteségre szóltak. Szigorú életrenddel elzárkózni a világtól és Istenben egye inkább elmerülni ‒ ezt tartotta élethivatásának. A karthauziak történetének megírói beszámolnak arról, hogy a remete-élet idővel szervezeti keretet kapott, de szigorúságukból még pápai szóra sem engedtek: Ma is hajnali kettőkor zsolozsmával kezdik a napot, húst és szeszes italt nem fogyasztanak és hallgatásra kötelezik magukat. A világ forgatagában ma erre nincs lehetőségünk, de azt megtehetjük, hogy a hangoskodásból, rohanásokból kimenekülve gyakrabban keressük fel Jézust akár a templom csendes mélyén, akár a lelki elvonultság magányában.
*
„Amikor gondosan, és minden igyekezettel megtartjátok az igaz engedelmességet, abból már nyilvánvaló az is, hogy bölcsen éltek a Szentírás édes életet adó gyümölcseivel.” (Szent Brúnó áldozópapnak lelki fiaihoz, a karthauziakhoz írt leveléből)