November 11.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Amikor Márton Pannóniában, Sabariában (Szombathelyen) 316/17-ben meglátta a világot, éppen három éve volt annak, hogy a Milánói ediktummal Nagy Konstantin teljes szabadságot biztosított az Egyháznak, és hívei számára megadta az egyenjogúságot.
Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg tribunusa volt. Amikor szülei Sabariából átköltöztek az itáliai Páviába (Ticiniumba), Márton ott pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katekumennek. Ekkor kapta az első oktatásokat a keresztény életre.
Tizenöt éves volt, amikor császári parancsra, mint veterán apa fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Ekkor történ vele az ismert eset, hogy a hideg télben tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlan, didergő koldusnak. Amikor lehetősége nyílt rá, megkeresztelkedett, és elhagyta a hadsereget. Szent Hilariushoz, a poitiers-i püspökhöz, csatlakozott, aki exorcistává szentelte. Ezután régi vágyát követve Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett.
Amikor Hilarius püspök az ariánusok számüzetéséből visszatérhetett, Márton elhagyta szigeti remeteségét, és visszament hozzá. A városon kívül épített magának egy remetecellát. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, először a cella körül bontakozott ki egy kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította marmoutieri kolostorát. Ezzel megindította a gall-frank szerzetesség fejlődését és megteremtette annak központját.
Amikor 371-ben, a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a püspökök nagy része Mártont kívánta püspöknek. Fölszentelése napjától Márton, mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikációi, és csodatevő hatalma miatt nagy tiszteletnek örvendett a hívek és a papok közt egyaránt.
Az Egyház a milánói rendeletben kapott szabadság után kezdett berendezkedni a világban. A császár, a fejedelmek és főúri családok nagyon gazdag adományai nyomán kezdtek kialakulni az egyházi birtokok. Ennek következtében a klérus hamarosan hozzászokott a fényes ruhákhoz, és a dús asztalokhoz. Ezzel szemben feltűnő volt Márton püspök életvitelének szigorú, aszketikus vonása. A nép atyjaként szerette őt, mert úgy élt közöttük, mint a legszegényebbek, s csak segíteni és békességet teremteni akart mindenütt. A püspökök és a papok közt azonban voltak, akik kifogásolták, hogyan lehet igazán püspök az, aki vezeklésben és szegénységben él, aki a remeteséget kedveli; aki a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva, egyszerű széket használ, mint a hívek. A szokatlan és új szabadság légköre vadhajtásokat és gyomokat is termett. Az igaz hit és a tévtanok képviselői keményen és kitartóan küzdöttek egymással. Ezekkel szemben, - ha a hit tisztasága került veszélybe; ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését - a jóságos püspök nagyon kemény volt, és nem félt élete kockáztatásával sem fellépni ellenük. Viszont Márton püspök személyes érdekeiért, hírnévért soha nem harcolt; a kritikát alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, még, ha papjai közt is voltak, akik megbántották.
Márton úgy élt a nép emlékezetében, mint az irgalmasság mintaképe, aki a koldusnak utolsó ruháját is odaadja, s mint a jó pásztor példaképe, aki a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. A jóságos püspököt valóban minden tevékenységében apostoli célok irányították: a rábízottak üdvössége és az igaz tanítás megőrzése.
Szentünk Candesben halt meg szerzetesei körében 397. november 8-án. Halála után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Több ezerre tehető azoknak a templomoknak, hegyeknek, váraknak, városoknak, falvaknak és kolostoroknak, valamint intézményeknek, egyesületeknek a száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán. A Jeromos-féle Martirológium szerint emléknapját november 11-én, temetése napján ünnepeljük.
*
Mártonunk jószívűségét és önmagát sem kímélő ajándékozó készségét életrajzírói magasan kiemelik. Az első ilyen tettét, amikor még csak keresztségre készülő katekumen volt, mindenki ismeri: télvíz idején lováról leszállva tiszti köpenyének felét odaadta egy ruhátlanul didergő koldusnak. Ajándékozó szeretete az idők folyamán egyre növekedett. Beszélnek egy olyan esetről, amelyben már nem elégedett meg a „félmegoldással”. Püspökünk díszes ruhában sietett a katedrális felé szentmisére, amikor egy rosszul öltözött fázó koldussal találkozott. Levetette saját ruháját, felöltöztette vele a koldust, s a rajta maradt vékony ingre felvette a koldus ruháját. A zsákszövetből készült gyatra zubbonyban vonult be - megrökönyödött hívei szeme láttára - a templomba. Csodálni való szentünknek ez a „növekvő” ajándékozó készsége. Amíg csodálkozunk, gondolkozzunk el: vajon a mi segítőkészségünk növekszik-e, vagy talán még el sem kezdődött?!
Az ajándékozó készsége mellett felfigyelhetünk szentünk önfeledt felebaráti szeretetére is. A béke keresője és megvalósítója volt papjai és hívei közt egyaránt. Nagylelkű volt azokkal szemben is, akik egyszerűségéért nemcsak kritizálták, hanem bántották is. Nem állt soha bosszút. Békekereső szívvel, szerényen és szelíden mindenért mindig megbocsátott. Viszont azoktól, akik Istent, az Egyházat vagy a hitet bántották, szigorúan követelte a bocsánatkérést. Sajnos, a mi életünkben ez legtöbbször fordítva szokott történni. A rajtunk esett sérelmeket nem tudjuk megbocsátani és elfeledni, azokkal szemben viszont, akik Istent, Egyházunkat, hitünket bántják, elnézőek s megbocsátók vagyunk.
*
„Uram, ha népednek szüksége van rám, nem vonakodom a munkától.” (Tours-i Szent Márton)