Január 2.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Vazul előkelő családból származott, a kappadóciai Cézárea városában született 330 körül. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja végigkísérte életét Családjának vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta, itt lépett életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel és Athénben vele együtt fejezte be. Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Tanulmányai befejezése után a közéletben ragyogó pályafutás lehetősége állt előtte. Ő azonban elutasította az ajánlatokat és igaz keresztény életet kezdett élni „keresve az evangélium igazságának csodálatos világosságát”. Úgy érezte, ha vállalja a szerzetesi életet, eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső vágyainak. Az Írisz folyó partján fekvő családi birtokára, egy távoli völgy mélyére vonult vissza. Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását és Szerzetesi Szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú, az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A keleti Egyház szerzetesei mindmáig e szabályok szerint élnek.
Konstantin császár türelmi rendelete (313) után a keresztények közt az üldözések helyébe hitbeli viszálykodások kezdődtek. Vazul a tettek embere volt, ezért nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház veszélybe került. Magukra hagyta szerzetestársait és püspöke kíséretéhez csatlakozva, részt vett egy teológiai megbeszélésen Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új főpásztora rávette, hogy lépjen az egyházmegye szolgálatába. 364-ben pappá szentelte, majd maga mellé vette segédpüspöknek. Halála után pedig, választás után, 370-ben Vazul lett az utódja.
Ettől fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat és gondoskodott alkalmas vezetők választásáról. Hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Vagyonát szétosztotta a szegények között és támogatta az ínségben levőket. Intézményeket hozott létre, népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is. Egy nagy szociális központ létesítésével lehetővé tette, hogy segélyszervek, menedékek és otthonok, valamint különféle kórházak találjanak helyet benne.
Vazul kiváló volt, mint lelkivezető és teológus. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett képzett szónok. Szentírás-magyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket. A tett és a szervezés embereként kezdeményező erővel és felelősségtudattal, a legfinomabb műveltségű és legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. Élete folyamán mindig arra törekedett, hogy szolgáljon és az isteni tökéletességet kutassa
Kora szellemi harcai őt is belesodorták a keleti és nyugati egyházfelfogás közötti csatákba. Ezek még élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók is beavatkoztak e vitákba. Vazul teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára. Valens császárnak ezt mondta: „Száműzetést nem ismerek, mert Isten nagy világában mindenütt otthon vagyok.” A császár nem is merte száműzetésbe küldeni. Mindig gondja volt az egész egyházra, a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre. Széles látóköre alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység tanácsadója és útmutatója legyen. Nem a saját feje után ment, hanem az igazságot szolgálta.
Vazul életerejét felőrölte a szigorú aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Még ötven éves sem volt, amikor Cézáreában, 379. január 1-jén meghalt. A bizánci Egyház halála napján, január elsején ünnepli. Róma a 12. században ugyanezt a napot vette át, 1969-ben január másodikára tették, egy napra Nazianzi Szent Gergellyel.
*
Életrajzírói ezt mondják róla: „Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat (325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet.” Felnőtt fejjel tért Krisztushoz és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra szegezte és törhetetlen hűségét hősies fokra emelte. Bárcsak elmondhatnánk ezt napjaink keresztényeiről, egyházi vagy világi szolgálatban lévőkről is. A szükséges újításokat elfogadni keresztény kötelesség, de szélkakasként viselkedni ártalmas magatartás!
Előkelő családból származott, mégsem elégedett meg csak az alamizsnálkodással. Igazi szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok javainak csak a kezelését bízta rájuk Isten, kötelességük, hogy a szegények szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha ezt megteszik, a felebaráti szeretetből testvériség lesz. Üzenetéből észre kell vennünk, hogy nem elég csak az „alamizsnálkodás”. Ma olyan világban élünk, hogy a sok gazdag mellett egyre többen élnek az életszínvonal alatt. A kiegyenlítődés szükségszerűsége korparancsként álljon nemcsak a politikusok és állami vezetők előtt, minden igaz kereszténynek lépnie kell e téren!
*
„Nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény cselekvői igazulnak meg.”
(Nagy Szent Vazul püspök)