Február 23.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Polikárp születésének se helyéről se idejéről nincsenek adataink, de apostoli hagyományból tudjuk, hogy ifjú korában hallgatója és tanítványa volt János apostolnak s más apostoloknak is. Sőt egy korai hagyomány szerint Polikárpot „az apostolok'” tették Szmirna püspökévé.
Polikárp egyik jelentős megalapozója volt az őskeresztény hagyománynak. „Alakja - írja egyik életrajzírója - úgy emelkedik ki a 2. századból, mint egy hatalmas oszlop, amely szilárdan tartja az apostoloktól kiinduló szent hagyomány hídívét.”
Antiochiai Szent Ignác (+115) leveleiből tudjuk, hogy szmirnai püspökként egész életén át azon fáradozott, hogy megtérítse a szakadárokat, akik már a „kezdetnél” kitűntek romboló munkájukkal. A zűrzavaros viszonyok között is szakadatlan türelmével és szeretetével atyai tudott lenni az eretnekekkel szemben, de ahol szükséges volt, példás energiával és határozottsággal is föllépett. Ez ügyben több levelet is írt. Közülük csak a filippi egyházközségnek írt levele van a kezünkben.
Miután Polikárp az egész Egyház történetére kiható feladatait minden ellenkezés ellenére elvégezte, ellenfelei úgy vélték, eljött az ideje, hogy letartóztassák. Egy stadionba hurcolták, ahol üvöltöző tömeg előtt arra kényszerítették, hogy tagadja meg Krisztust. Mivel erre nem volt hajlandó, máglyahalálra ítélték. Egy cölöphöz kötözték, és úgy égették el. Polikárp az égre emelte szemét, és halotti imát mondott. Hátrakötött kezeivel Polikárp hasonlított Krisztushoz, Isten Bárányához, akit megöltek a világ bűneiért” - így szól egy ősi híradás.
Polikárp püspök Szmirnában 168. február 23-án halt vértanúhalált. Keleten már a 4. században megünnepelték halála napját. Rómában a 13. században az ünnepet január 26-ra helyzeték, 1969-től a római naptárban is február 23-án ünnepeljük.
*
Polikárp a maga egyenességével közvetlen hatást gyakorolt korának embereire. Nemcsak tanításával, hanem tevékenységével, életével és halálával az Egyház igazi pásztorának bizonyult. Nagysága abban gyökerezik, hogy állhatatos példamutatással ragaszkodott Krisztushoz. Amikor hittagadásra akarták bírni, így válaszolt: ,,Nyolcvanhat éve szolgálom Őt, és sohasem bántott meg. Hogyan mondhatnék átkot Királyomra és Üdvözítőmre?'' Vele az apostol-tanítvány küld hiteles üzenetet nekünk, mostani keresztényeknek: Higgyük el neki, hogy csak akkor lehetünk elégedettek „keresztény mivoltunkkal”, ha életünk minden napján Krisztust szolgáljuk. Nemcsak imával és templomlátogatással, hanem azzal is, hogy evangéliumát ismerjük, mindennapi életünkben, örömben és bánatban egyaránt, nyomdokain járunk és életpéldája szerint élünk.
Polikárp püspök vértanúhalála mintegy „pecsétje volt magatartásának” és véget vetett az őt ért támadásoknak. Halálát tanúságtételként fogadták el, és sokkal több hívőt szerzett vele, mint életével - írják a beszámolók. Egyházunk történetében fontos küldetése van a vértanúknak. Egy őskeresztényíró, Tertuliánusz mondta: „A vértanúk vére, a kereszténység magja.” A vértanú Polikárp olyat is üzen nekünk, amire nem nagyon szoktunk gondolni. Azt, hogy aki igazán Krisztushívő akar lenni, annak vállalnia kell a vértanúságot. Vagy úgy, hogy valóban vérét adja Jézusért, hitéért, meggyőződéséért. Avagy úgy hogy szenvedéseit, megpróbáltatásait, lelki keresztjeit, szívesen viseli és Jézusért felajánlja. Ez utóbbit szintén vértanúságnak, mégpedig könnyes vértanúságnak nevezzük. Jézusért viselt fájdalmaink minden könnycseppje Jézus értünk kiontott véréhez társul.
Szent Polikárp püspök! Könyörögj értünk, hogy Jézus Krisztus nyomdokain járva megvalljuk őt, igyunk szenvedésének kelyhéből és így részesülhessünk dicsőségének világosságában.
*
„Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, mindenért dicsérlek, dicsőítlek és magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szentlélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő örökkévalóságban.” (Szent Polikárp utolsó imájából)