November 3.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Márton apja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, és társaival együtt útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. A hódító harcok befejezése után Peru felé vette útját, és Limában próbált szerencsét. Útjára elkísérte egy néger leány, Anna Velázquez, akitől egy kislánya született, s akinek megígérte, hogy feleségül veszi.
Juan lovag Annával együtt 1569-ben érkezett Limába. Anna kislányával az egyik külvárosi házban húzta meg magát, Juan pedig másfelé kereste boldogulását. Anna december 9-én egy kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Apjuk távolléte ellenére az édesanya annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek a szomszédok mintaképei lettek.
Juan lovag az egyik napon váratlanul megjelent a kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta, és magával vitte Guayaquilba, ahol az alkirály egyik hívénél teljesített szolgálatot. A két gyermek állandóan apjuk körül forgott, de, mert mulattok voltak, a környezet ezt nem nézte jó szemmel. Nemsokára vissza is küldte őket anyjukhoz.
A mulattnak a néger és fehér bőrű szülők közös gyermekét hívták. A spanyol gyarmatokon a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt, amely nem annyira faji megjelölést, mint megbélyegzést jelentett. Juan Annát emiatt nem vette feleségül.
Márton Mateo Pasto fürdőmesternél szorgalmasan tanult és dolgozott. Kitanulta a mesterséget, s melléje sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, vagyis fogalmaink szerint, orvos lett. Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen híressé lett a fiatal, segítőkész orvos, és azt suttogták, hogy csodás gyógyításokat is művel. Ekkor elhatározta, hogy visszavonul a népszerűségből, és kolostorba lép.
A kolostor főnöke világosan tudtára adta: befogadják, de a bőre miatt nem lehet sem pap, sem teljes jogú testvér, hanem csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is érezte a kikötés igazságtalanságát, de az előírások őt is kötelezték. Márton tudatában volt a sérelemnek, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant benne, de alázatos lélekkel legyőzte indulatait, és kérte fölvételét.
Márton a kolostorban betegápolóként működött, és várt a fölvételre. Kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án végre véglegesen megerősítették a fölvételét: harmadrendi laikus testvér lett. Továbbra is fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszaka jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan szerzetestársai is tisztelettel néztek rá, szentnek tartották. Az általános csodálat után végül kinevezték betegápoló testvérnek.
Limában a 16. század végén tíz kórház működött: minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton nem válogatott a betegek közt, aki jött, azt gyógyította. Ennek következtében a domonkosok kolostora hamarosan kórházhoz hasonlított, szinte minden cellában betegek feküdtek. Végén a prior kénytelen volt kiutasítani a betegeket.
Ekkor Márton megnyerte a nővérét, és az ő házát kórházzá alakították. Megnyerte egykori mesterét Mateo Pastot is, aki árvaházat nyitott. A domonkosok szegénykonyhát nyitottak konventjükben, szerte a városban pedig több karitatív intézmény létesült.
Márton tevékenységi köre egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek hozzá segítségért vagy jó tanácsért, mint az előkelők. Vezeklései, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte, életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. A haldoklót szerzetesi cellájában az alkirály is fölkereste. 1639. november 3-án halt meg.
XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án pedig szentté avatta. A világ különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepét november 5-ről 1969-ben áttették november 3-ra.
*
Szentünknek számlálhatatlan csodát tulajdonítottak, de a legnagyobb csoda alázatossága volt, amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt. Alázata segítette elviselni a kegyetlen megkülönböztetést, hogy mulattként csak harmadrendi testvér lehetett, jóllehet képességei fölülmúlták azokat, akik még egyházi vonalon is kevésre becsülték. Menekült a hír és kitüntetés elől. Üzenetéből megtanulhatjuk, hogy az alázatosság nemcsak szerénységet jelent, hanem a lekicsinylés elviselését is.
Mártonunk nemcsak sokat imádkozott és engesztelt, hanem rengeteget dolgozott is. Vezekelve dolgozott és dobogó szívvel imádkozott. A legszegényebbel éppúgy foglalkozott, mint a gazdaggal. Orvosként, gyógyítóként soha senkit nem utasított vissza. Amikor betegeit kitették a kolostorból ő maga gondoskodott házról, hogy gyógyíthassa betegeit. Tudjuk-e munkánkat olyan alázattal végezni, mint ez a mulattként lenézett orvos? Tudunk-e úgy imádkozni, hogy szívünk is részt vegyen benne?
*
„Ez a Szent példájával és erényes életével kortársait oly módon vezette vissza a vallásos életre, hogy még most is csodálhatjuk.” (Márton szentté avatásakor mondott beszédből.)