Március 27.
Mons. Koller Gyula atya rovata
A keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínűnek látszik, hogy 650 körül született, és 750 körül halt meg. Szülővárosa Damaszkusz volt, ahol élete első felét élte le. Mozgalmas város volt, 660-tól a kalifák székhelye. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét egészen 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át. János atyja keresztény volt, aki ennek ellenére a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondja volt, hogy fia János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget szerezzen, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös barátja, a leendő Jazid kalifa, játszó és asztaltársa legyen. Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton.
A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek (685 – 705) bizalmatlan volt velük szemben. Éppen ezért János Kozmásszal együtt elhagyta Damaszkuszt, és Jeruzsálembe települt át. Ott János kb.700-ban belépett az ismert és jóhírű Mar Szabbasz-kolostorba. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János (706-735) pappá szentelte. Ettől kezdve János a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett avatkoznia az egyházi kérdésekbe. A sokféle vita és bizonytalanság közepette sokan fordultak hozzá tanácsért, segítségért. Segített, ahol tudott, közben elkezdte írói tevékenységét is.
János korának gyermeke volt, s ezt a kort az utánzás és a gyűjtés jellemezte. János munkásságának célja az volt, hogy a megtámadott igazságot megvédje. Önmagát egy helyen a méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Teológiai főműve „A megismerés forrása”, amely a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjtemény.
Ebben az időben zajlott a képrombolással kapcsolatos vita. A képrombolók, III. Leó császár vezetésével, könyörtelen támadást indítottak a szentképek ellen. A kérdés gyökere az Ószövetségbe nyúlik vissza, ahol a mózesi törvény szigorúan megtiltja minden képmás, kép készítését, mégpedig azért, hogy a bálványimádástól megóvja az igaz Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon kívülinek tartotta. A mohamedánok ezért bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban kiadott, képeket tiltó rendeletével. Ezen kívül a császár meggyőződésévé vált, hogy a képek „bálványozása” Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet neki minden veszedelemtől óvnia kell. Kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval beleavatkozzék a vitába. A végén 730-ban nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét.
A rendelet nagy fölháborodást és tiltakozást váltott ki. Ezért és ekkor lépett föl János, három nagy beszédet mondott és írt a képrombolók ellen. Beszédeiben világos különbséget tett a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt, szenteknek szóló tisztelet között. Minden igyekezetével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor számára „a képtisztelet klasszikus teológusa lett”. Csodálatos volt a bátorsága, amellyel szembeszállt a császárral is.
Jánost a kortársak s az utókor is nagyon becsülte és értékelte lenyűgöző tudása és széleskörű érdeklődése miatt. Nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezen kívül, mint himnuszköltő vált híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig éneklik a liturgiában himnuszait.
A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy 750 körülezen a napon halt meg Jeruzsálemben. A római Naptárba 1890-ben vették föl az ünnepét, amelyet 1969-ben december 4-re helyeztek át.
*
Damaszkuszi János két dologban küldi nekünk üzenetét.
Első üzenete az egyszerű alázatosság. Gazdag és magasrangú családból származott. Fiatalon nemcsak a legmagasabb körökben élt, hanem maga is miniszterként működött. Ennek ellenére, amikor úgy látta, hogy félre kell vonulnia, kolostorba ment, elzárkózva a világtól, egyedül Istennek akart szolgálni. Nagyon művelt és tudós ember volt, ennek ellenére „haszontalan és utolsó rabszolgának” tartotta magát. Tanuljunk meg tőle időben félreállni vagy visszavonulni! Ne ragaszkodjunk mindenáron se politikai, se „pénzfiadzó” álláshoz, avagy képviselőséghez, akkor, amikor már lejárt az időnk!
Második üzenete az Egyház iránti szeretete. Otthagyta a kolostor csendjét azért, hogy a veszélybe került Egyház segítségére siessen. Írt, vitázott, sőt „harcba szállt” az igazságért a képrombolás ellen, amelyet ostobaságnak tartott. Nem törődött az őt fenyegető megtorlásokkal, még ha leghatalmasabb helyről jött is. Tudunk-e, merünk-e szót emelni olyan dolgok, beszédek, hamis hírek ellen, amellyel Egyházunkat, hitünket kigúnyolják, kipellengérezik? Itt is áll a mondás: Gyáva nyúlnak nincs hazája.
*
„Tegnap veled temetkeztem el, Krisztus, veled ébredek ma a feltámadóval; tegnap veled fölfeszíttettem: dicsőíts meg engem is a te országodban.“ (Damaszkuszi Szent János)