Július 14.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Kamilló 1550. május 25-én született Bucchianicoban. Egy katonatisztnek volt a fia. ,,Nehéz“ gyermeknek számított, tanulás helyett csavargott, kockázott és kártyázott. Amikor nagykorú lett, édesapjával együtt belépett abba a seregbe, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Amikor hajóra kellett volna szállniuk, mindketen megbetegedtek. Az apa betegsége halállal végződött. Kamilló a bokáján sérült meg, sebe begyulladt, és kezdett gennyesedni. Ezek után Kamilló katonának nem kellett, apa-anya és pénz nélkül betegen maradt a világban. Ekkor fogadalmat tett, hogy ferences szerzetes lesz. De mihelyt jobban érezte magát, elfeledte fogadalmát és újra a katonaságra vágyott. Ott azonban beteg lábbal nem kellett, ezért Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát. Ez olyan kórház volt, ahol a betegápolók teljesen képzetlenek voltak; s a legtöbbjük maga is beteg. Kamilló beállt közéjük betegápolónak. Fegyelmezelensége és szerencsejáték-szenvedélye miatt azonban elbocsátották.Újra a katonaságnál próbálkozott, és a spanyolokhoz állt be, akik Afrikába indultak hadba. Útközben a tengeren nagy vihar támadt. Ekkor Kamilló, hogy megmenküljön, megismételte fogadalmát. Megmenekült, de fogadalmát megint nem tartotta meg, helyette egész zsoldját, még a kabátját és az ingét is elkockázta. Egy jóakaratú férfi megszánta, és egy kolostor építésénél szerzett neki munkát. A környezet először magatartására, majd a lelkére is hatással volt. Eljutott a szomszédos kapucinus kolostorba, ahol igazi megtérést élt át. Megtérése annyira feltűnő volt, hogy a kapucinusok fölvették posztulánsnak (jelöltnek). Amikor azonban a lábsebe kiújult, elküldték.
Útja ismét Rómába vezetett, és bekönyörögte magát a Szent Jakab-kórházba. Több mint három évig élt s dolgozott ott, amíg lábán a seb végre összeforrott. Kamilló úgy élte végig ezt a három évet, mintha a kapucinusok novíciusa lett volna. Ám a kolostorba lábsebe miatt nem fogadták vissza. Visszatért hát a Szent Jakab-kórházba, ahol örömmel fogadták.
A betegek ápolása közben ébredt rá hivatására: a betegekben Krisztust kell látni és szolgálni. Áldozatkész betegszolgálata közben azért imádkozott, hogy hasonló gondolkozású embereket találjon maga mellé. Nemsokára: jelentkezett nála öt ember, négy világi és egy pap, akik szívesen lettek volna tagjai egy közösségnek. Ekkor gyóntatója, Néri Szent Fülöp iskolába küldte, mert gőgnek nevezte, hogy iskolák nélkül közösséget akar szervezni. Kamilló harminckét évesen engedelmesen beült az iskolapadba, és elkezdett latinul tanulni. Két év megfeszített munka után pappá szentelték. Ekkor Kamillo társaival együtt elhagyta a Szent Jakab-kórházat.
Szabaddá válva megalapították a „Betegeket szolgálók Társaságát“, és kórházakban, magánházaknál a betegek és haldoklók szolgálatára voltak. Nemsokára a Mária Magdolna- templomnál otthonra találak. A közösség tagjainak ruhájára Kamilló egy vörös keresztet varratott.Róma népe hamarosan felfigyelt önzetlenségükre. Kamilló járt elöl jópéldával, semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító, fontos volt, hogy könnyítsen a betegek szenvedésein.
1591-ben XIV. Gergely pápa jóváhagyta a Betegeket Szolgálók kongregációját, akik egyhangúlag Kamillót választották generálisnak. Csakhamar egész Itáliában szívesen látott „vendégek“ lettek, egyre több fiatal vonzódott hozzájuk, és a betegápolást választotta hivatásul. A Társaság tagjainak különös adománya volt a haldoklók felkészítése. A fölkészítés nem egyszer azzal járt, hogy az ápoló a fertőzés nyomán együtt halt meg páciensével.
A sok új alapítvány miatt Kamillónak egyre többet kellett utaznia. Ennek következtében lábának sebe kiújult és másféle betegség is megtámadta. Ezért 1607-ben lemondott a generálisi tisztségről, a betegápolással azonban nem hagyott fel. Még teljesen kimerülten is, odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. Ilyen állapotban érte a halál Rómában, 1614. július 14-én.
Lellisi Kamillt 1746-ban avatták szentté, s 1886-ban lett a kórházak, a betegek és a haldoklók védőszentje. 1929-ben XI. Pius az ő oltalma alá helyezte a betegápolói hivatást.
*
Kamilló egész harminc éves koráig a nehéz gyemek és a fegyelmezetlen ifjú életét élte. Áhitozott a jó után, de a fogadalmaknál és ígérgetéseknél tovább nem jutott. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. A kellemetlen lábseb ki-kiújulása különféle módon rávezette a helyes útra. Önmaga ápolgatása közben rájött arra, hogy minden szenvedőben Krisztus szenved, ő kér könyörületességet. Ennek következtében áldozatkészsége nem ismert határt: egyaránt gondja volt a csavargókra, szegényekre és a társadalom legkülönfélébb kitagadottjaira. Hallgassuk meg üzenetét: ma újra egyik legfontosabb keresztény feladatunk a szükséget szenvedőkkel jót tenni!
Egy alkalommal a pápa – írja életrajzírója – meglátogatta a Szentlélek-kórházat, ahol Kamilló dolgozott. A megérkező szentatyát Kamilló abban a köpenyben fogadta, amelyben a betegeket is ápolta. Amikor ezért szemrehányást tettek neki, ő így válaszolt: ,,Hogyan? Amikor magával Krisztussal vagyok elfoglalva (a betegeire gondolt!), miért öltöznék át a helytartója tiszteletére?“ Ezek a szavak rámutatnak Szentünk megtérése utáni életfelfogására. Milyen jó lenne, ha a bajbajutottban mi is a szenvedő Krisztust látnánk, és jó szívvel feléje fordulnánk!
*
„A jó katonának a csatában, a jó tengerésznek a tengeren, a jó betegápolónak pedig a kórházban kell meghalnia!”(Szent Kamill szavai)