Július 4.
Mons. Koller Gyula atya rovata
*Augsburg, 890. +Augsburg, 973. július 4.
993-ban került első ízben sor arra, hogy a Lateráni bazilikában a pápa nyilvánosan szentté avasson valakit; addig az egyházmegyék és a kolostorok maguk emelték oltárra szentjeiket. Ettől kezdve a Kúria igyekezett a szentté avatás jogát a kezébe venni, a különféle egyházak pedig arra törekedtek, hogy egy-egy szent tiszteletéhez megszerezzék Róma jóváhagyását. Az első, aki így került a szentek sorába, Augsburg püspöke, Szent Ulrik volt. ,,Miután segítségül hívta a Szentlelket a zsinat ‒ a Szentszék és az egybegyűltek egyetértésével ‒, úgy határozott, hogy a tiszteletre méltó Ulrik augsburgi püspököt Isten templomaiban mindig megünnepli, és ezzel is gyarapítja a fölséges Isten dicséretét“ ‒ hirdeti a pápai bulla, amelynek Gallia és Germánia püspöki kara volt a címzettje. Ulrik harmadik utóda, Liutolf érte el, hogy húsz esztendővel azelőtt elköltözött előde, akit mindenütt szerettek és már előbb szentként kezdtek tisztelni, a kanonizált szentek sorába kerüljön. Így az augsburgi egyházmegyének a saját püspöke lett a patrónusa Szent Afra vértanú mellett, akinek templomában Ulrikot ‒ saját kérése szerint ‒ eltemették. (A Szent Ulrik és Szent Afra templom ‒ mai alakjában a kései gótika és a reneszánsz alkotása ‒ a dómon kívül Augsburg leglátogatottabb zarándokhelye lett.) Az augsburgi szent neve csakhamar ismertté vált a német határokon túl is. Otloh Sankt Emmaram-i szerzetes 1050 körül azt írta, hogy Ulrik szentségének ,,jó illata“ az egész keresztény világot betöltötte. A kései középkorban gyakran folyamodtak hozzá segítségért mindenféle gondban, bajban.
Ulrik életéről részletes és megbízható beszámolót a Vita Udalriciben találunk. Ezt az életrajzot bizalmasa, Gerhard kanonok írta, minden bizonnyal a szentté avatás előkészítésére. Ulrik egy sváb nemesi nemzetségből származott, amelynek Wittislingen körül voltak birtokai, és amely egészen a 13. századig fennmaradt; az utolsó sarj Hartmann augsburgi püspök volt. Anyai részről rokonságban állt a sváb hercegekkel és Szent Adelheid császárnővel.
Miután az előkelő Sankt Gallen-i kolostorban tanulmányait befejezte, az augsburgi püspök kamarása lett, akinek föltehetően rokona is volt. Amikor a püspök meghalt, Ulrik visszavonult, és özvegyen maradt édesanyja birtokait vette kezébe. 923-ban a családnak sikerült elérnie, hogy Ulrikot meghívják augsburgi püspöknek. Élete vége felé maga is gondolkodott azon, hogy unokaöccse, Adalbero javára lemond a püspökségről; a császárt sikerült is tervének megnyernie, de a német püspöki kar Ingelheimben nemet mondott az agg püspöknek, s bár egyébként tiszteletet nyilvánítottak iránta, nepotizmusát nem engedték érvényesülni.
A birodalom szolgálatában Ulrik püspök két kiemelkedő sikert ért el. Az I. Ottó elleni utolsó nagy felkelés idején, amelyben I. Ottó fia, Liudolf sváb herceg is részt vett, a püspök 954-ben elérte, hogy apa és fia, akik már készen álltak az ütközetre, fegyverszünetet kössenek. Ez az ország belső békéje szempontjából igen nagy jelentőségű tettnek számított. A következő évben a magyarok ellen lépett fel Ulrik, akik meg akarták támadni Augsburgot; irányította a védelmet, ellenőrizte a védő falak építését és könyörgéseket tartott. Bár a 955. augusztus 10-i lechmezei csatában nem vett részt, mint ahogy a legenda tartja, mégis jelentős része volt a győzelemben, mert ha a város védelme nem járt volna sikerrel, a birodalmi sereg sokkal kedvezőtlenebb helyzetbe került volna.
Egyéb kedvezmények mellett azt a kiváltságot is elnyerte a püspök jutalmul a királytól, hogy saját pénzt verethessen, amit akkor csak kevesen tehettek. Számos törvénynapon részt vett, és gyakran ő hitelesítette az okiratokat. A birodalom lelki fejedelmeként becsvágy nélkül igyekezett feladatainak megfelelni.
952-ben az Augsburg közelében megtartott nagy zsinaton a püspökök a papság és a szerzetesség megreformálását határozták el. Augsburg tekintélyes főpapját később püspökszentelésekre is felkérték. Már 934-ben az ő tanácsára választották meg a szomszédos konstanzi egyházmegye püspökévé Konrádot (900-975).
Ulrik ötven esztendőn át volt egyházmegyéjének és városának buzgó főpásztora és atyja. Beiktatása idején a sváb és a bajor földön sok gondot okoztak a külső ellenség támadásai és a belső bajok. Amit a püspök huszonöt esztendő alatt épített, az Liudolf felkelése és a magyarok betörése idején elpusztult. Újra nekilátott a dóm, az Afra- kolostor, a város és a városfalak újjáépítésének, és országszerte előmozdította a templomépítést, de nem tartozott a művészetek nagy mecénásai közé. Pályafutását intézőként kezdte, s ennek püspök korában is hasznát vette, hiszen mint püspök is hatalmas birtok ura volt. Ha a szükség megkívánta, igénybe vette a püspöki javakat. Legtöbbet azonban az egyházi élet megújításáért tett: rendszeresen összehívta az egyházmegyei zsinatot, ellátogatott a legeldugottabb helyekre is, bérmált, személyesen vezette a káptalant és hozott döntést egyházjogi ügyekben, s ilyenkor sem időt, sem fáradságot nem sajnált, hogy az igazságot kiderítse és érvényre juttassa. Hatásos prédikációival küzdött a visszásságok és a babonaság ellen is. Előmozdította a papság képzésének ügyét, papjaival szoros kapcsolatban állt és a szerzetességet is támogatta. Az akkori nehéz időkben fontosnak tartotta, hogy a kolostorok a püspök keze alá kerüljenek, így akarván biztosítani, hogy Szent Benedek regulája szerint éljenek.
Ulrik életében az aszketikus gyakorlatok is helyet kaptak, vonzotta az imádság és a zsoltározás, s föltehető, hogy titokban a szerzetesi szabályok szerint élt. De lényéhez az is hozzátartozott, hogy ünnepi alkalmakkor tudta kedvelni a vidám társaságot is; volt szeme a természet élvezéséhez. Vidámsága nemegyszer jelentett erőt és vigaszt környezete számára. Szoros barátság fűzte Szent Konrád konstanzi püspökhöz, Boldog Eberhard einsiedelni apáthoz (934-958) és Szent Wolfgang regensburgi püspökhöz. Másfelől barátja volt a szegényeknek is, akiktől soha nem tagadta meg bőkezűségét; az asztaláról étkeztek és bizonyos alkalmakkor ajándékokat is kaptak, a róluk való gondoskodást pedig saját alkalmazottai egyik fontos feladatává tette. Amikor egyházmegyéjét látogatta, csapatostul követték a szegények, s ezeknek a háborúk utáni nehéz időkben mindig többet juttatott az okvetlenül szükségesnél. Kísérőit, valamint azokat a papokat és világiakat, akik a környezetébe kerültek, jól megválogatta, s nemcsak a kormányzásban számított szolgálataikra, hanem ha kellett, reprezentált is. Az ünnepélyes formáknak a liturgiában is igyekezett teret adni Isten dicsőségére és a szentek tiszteletére.
A földi élethez hozzátartozik az emberi tevékenység, a munka és a kormányzás öröme vagy az öregség és annak méltósággal és alázattal való elviselése is. S Augsburg püspöke e téren is elöl járt jó példával. Harmadik római útján (971-72) már vinni kellett, a már említett ingelheimi zsinaton pedig már nem védekezhetett személyesen. Unokaöccse, Adalbero halála után az agg Ulrik törődött annak házával; még egyszer gazdagon gondoskodott a papokról és a szegényekről, és külön gondja volt arra a nyomorékra, aki Kemptenben a temetőben élt.
Megindító, ahogy a források Ulrik haláláról beszámolnak. A haldokló azt, ami személy szerint az övé volt, már jóval előbb szétosztotta a szegények és a szolgái között. Egy nap, miután a szentmiseáldozatot bemutatta, kereszt alakban hamut szóratott a földre, ráfeküdt és Nagy Szent Gergely műveiből felolvastatta a másik életről szóló fejezetet. A hatalmas egyházfejedelem koldus módjára halt meg, a puszta földön fekve. Regensburg püspöke, Wolfgang temette el, aki a betegágyához igyekezett, de mire odaért, Ulrik már halott volt.