Január 13.
Mons. Koller Gyula atya rovata
A mai Franciaország területén, Poitiers-ben született 315 körül. Ott nőtt fel a városkában, ahol nemes emberként is a vidék parasztjaival együtt művelte földjét. Nős volt és egy leány apja. Szülei bizonyos műveltséget hagytak rá, mert írva van róla, hogy ha ideje engedte szívesen olvasott. Érett ember volt már, amikor egyik este az emberi élet céljáról kezdett gondolkodni, és ezért nekifogott a Szentírást alaposabb tanulmányozásához. Ezek a gondolatok a kis helyi keresztény közösséghez vitték el. Felvétette magát a hitújoncok közé. S mivel okos ember volt, nagy előhaladást tett a hit dolgai megismerésében, ezért már az első húsvét éjszakáján részesült a keresztség szentségében (feleségéről és lányáról semmit nem tudunk). Ezután már hitvalló keresztényként végezte napi munkáját és a vallás dolgaiban tovább művelte magát. Ennek következtében, amikor 350 körül meghal a város püspöke, a kicsi keresztény közösség Hiláriuszt választja püspökké. Püspökként szembe találja magát az egyre jobban terjedő arianizmussal, amely szerint Jézus nem volt Isten, csak hasonló volt az Atyához.
Hiláriusz az evangélium és a latin egyházi írók gondos tanulmányozása után bizonyos lett abban, hogy Jézus Isten, a Szentháromság 2. személye. Ezt tanította híveinek, ezt bizonygatta püspöktársainak is. Ezért az egyre inkább elhatalmasodó ariánusok száműzik Kis-Ázsiába. Ott megismerkedik a keleti Egyház helyzetével és a görög írásokat is tanulmányozza. Megírja Szentháromságról szóló munkáját, amellyel kimutatja az ariánusok hitének tarthatatlanágát. Munkálkodása nem tetszett sem az ariánus császárnak, sem az ariánus püspököknek, ezért visszaküldik hazájába. Keleten szerzett tapasztalatai nemcsak tudományban, hanem a türelemben és megértő szeretetben is erősítették. Otthon továbbra is hűségesen küzdött az eretnekség ellen, de egyre szelídebben és kitartó türelemmel. Ilyen szellemben írta könyveit, amelyeknek különösen a Szentháromságtan kifejtésében van nagy értékük. De nemcsak vitairatokat írt, hanem himnuszokat is azzal a céllal, hogy a hívek jártassá váljanak az igaz hit tanaiban és szorosabban egyesüljenek a liturgiával.
Közben teltek az évek, az arianizmus okozta vihar lassan lecsendesül, végül a legtöbb helyen maga az arianizmus is megszűnik. Hiláriusz püspök élvezhette övéi körében a békét. Majd csendben hazatérhetett ahhoz, akiért olyan sokat járt-kelt, vitázott és szenvedett.
Jézusnak ajánlva lelkét szülővárosában, Poitiersben 367-ben meghalt. ,,Az egész világnak be kellett látnia - írja Sulpicius Severus -, hogy gall hazánk Hiláriusz püspök föllépése által szabadult meg a szakadástól.”
Szent Hiláriusz kereső lélek volt. A halál gondolatával foglalkozva felismerte, hogy az ember több, mint az állat. Kereste az igazságot és a városka keresztényei között meg is találta. A messzi távolból fontos üzenetet küld mindazoknak a keresztényeknek, akiket nem érdekel az igazság, akik azt hiszik, jó keresztény vagyok, ha elégnek tartom azt, amit gyerekként tanultam, és amit néhanapján hallok, amikor „benézek“ a templomba. Sajnos, sokan a hitigazságokkal kapcsolatban is tartják a mondást: ez van, ezt kell szeretni. Elfelejtik, hogy az ember azért rendelkezik ésszel és szívvel, hogy a vallási dolgokban is korához és műveltségéhez képest „otthon legyen“, hogy a jobbat, a szebbet keresse, hogy az igazság után kutasson. Aki ezt nem teszi, az nemcsak kereszténynek rossz, hanem embernek is, mert hamis úton járva éli napjait, és a mámor s a testi örömök hajhászásában próbál kielégülni.
Az igazságot kereső Hiláriusz nem állt meg akkor, amikor megismerte az igazságoz, hanem tovább lépve elmerült az isteni és emberi kérdések mélységeibe. Tanulmányai közben egyre közelebb került az igazság forrásához, Jézushoz, aki maga az igazság. Ennek következtében, amikor azon a vidéken és városában is megjelent az arianizmus tévtana, azonnal tudta a választ. A megismert igazság tudatában keményen kiállt Jézus istensége mellett, annak ellenére is, hogy a nagyobb városok nevesebb püspökei ingadoztak. Ebben van lényeges üzenet számunkra is, akik, ha egyházunkat támadják, hitünket ócsárolják, nem merünk kiállni, mert ingadozunk, mert nem vagyunk birtokában hitünk lényeges tanításának. Ne feledjük: Jézus tanítása nem vaj a kenyéren, amelyet „rákenünk“, hanem maga a kenyér, amely éltet. Jézus igaza mindennapi kenyerünk és szomjat oltó vizünk, amelyet állandóan fel kell frissíteni. Sajnos nagyon sok embert tévesztettek meg az előző államalakulatok „fennen hirdetett“ igazságai, azért mert nem voltak tisztában a krisztusi igazságokkal. Ha mi, krisztushívők nem ismerjük alaposan hitünket és parancsainkat, akkor áldozatul esünk a korszellem és a különféle világnézetek csábításának, és oda jutunk, hogy nemcsak egyházunk, de apáink is szégyenkezni fognak miattunk.
Még valamit meg kell tanulnunk Hiláriusz püspöktől. Azt, amit ő tanult meg akkor, amikor száműzetésbe küldték. Addig az igazág tudatában minden alkalommal keményen, szólalt fel, írásaiban is használt „ostorcsapásokat“. A száműzetés s a vele kapcsolatos megpróbáltatások megtörték, de jó irányban. Ezt írja: „Fogságomban nem veszítettem el derűmet, mert Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni“. Szavaiban és írásaiban a türelem és a megértés derűje jelenik meg, amely közelebb hozta egymáshoz az ellenfeleket. Nekünk is meg kellene tanulnunk azt, hogy szavainkban, vitáinkban ne a „katolikus rátartiságot“ vegyék észre, hanem a megértést és az egymáshoz közelebb vivő derűs mosolyt.
Szent Hiláriusz püspök és egyháztanító, könyörögj érettünk, hogy magunkévá tegyük üzeneteidet és közbenjárásoddal valóra is váltsuk!
*
„Egy katona megvédi királyát még élete kockáztatásával is. Ti azonban halljátok, amint azt állítják, hogy Krisztus Isten igazi Fia, nem Isten - és hallgattok. Hallgatástok ennek a káromlásnak a helyeslése!” (Szent Hiláriusz)