December 14.
+ Mons. Koller Gyula atya egykori írása
János a spanyolországi Fontiverosban született 1542. június 24-én. Kétéves korában édesapja meghalt, és édesanyja, három gyermekével együtt, a legnagyobb nyomorúságba került. Ennek ellenére Katalin asszony legkisebb fiát, Jánost iskolába járatta, mert észrevette tehetségét. De hamarosan át kellett költözniük Medina del Campóba, ahol a legidősebb fiú, Francisco-Luis mint takács jobb munkalehetőséget talált.
Jánosnak tanulnia kellett, ezért a jezsuiták kollégiumába került. Tanult, de közben többfelé szolgálatot végzett. A végén kiderült, hogy adottságai a könyvek felé irányítják, s a szíve az Egyház szolgálata felé vonzódik. Ennek megfelelően belépett a medinai kármelitákhoz. A kolostorban élő testvérek reménykedve néztek az ifjú novíciusra. Továbbtanulásra szánták, s miután megvizsgálták képességeit, a Salamancai Egyetemre küldték, ahol elvégezte a teológiát. Mikor aztán fölszentelése után a karmelita rend úgy vélte, hogy rendelkezhet vele, János közölte elöljáróival, hogy kész megmaradni a kármelita rendben, azzal a föltétellel, hogy ‒ és az eszmét Szent Teréziától vette át ‒ biztosítják számára a rend eredeti szigora helyreállításának lehetőségét.
János 1568. november 28-án érezte először, hogy megragadja lelkét az az ideál, amely később a Keresztes Szentet formálta belőle: a sarutlan karmeliták ideálja. A megvalósításhoz a dorvelói kolostor alapításával fogott hozzá, s hamarosan további kolostorokat alapíthatott. Egymást követte két kolostor s az alcalai egyetemi kollégium ‒ s közben megmutatkozott, hogy ez az önfejűnek látszó és mindig egyéni útjait kereső szerzetes milyen kiváló szervező. Tevékenységének, amelyben a megújított karmelita rend tagjai atyjuknak és nevelőjüknek tekintették őt ‒, csak a halál vetett véget.
Tragikus módon belebonyolódott abba a harcba, amely a kármelita férfirend sarus és sarutlan irányzata között robbant ki. A viták odáig fajultak, hogy Jánost szerzetestestvérei a toledói konventban egy cellában rabként tartották fogva. A cella végtelennek látszó sötétségét arra használta föl, hogy megrajzolja saját lelke képét. Mikor végre elhagyhatta börtönét, magával vitt egy iskolás füzetet, amely tele volt rajzokkal és gondolatokkal. A dolgok természetes rendje szerint vad és keserű szavakat várnánk tőle. Ehelyett, mintha mindez nem is vele történt volna, derűsen rajzolja és festi a szabadság diadalát, melyet nem lehet sem börtönbe zárni, sem megbilincselni: a szeretet szabadságáét. Börtönében írt elemzéseinek alaptémája a szeretet küzdelmei a Lélek sötét éjszakájában; a lélek csodálatos útjai a Lelki páros ének mélységeiben és tágasságában. Mindez később mindenki számára olvasható lett az Út a Kármel hegyére, a Lélek sötét éjszakája, a Lelki páros ének és a Szeretet eleven lángja c. művek bámulatra méltó lelki szimfóniát adó írásaiban.
János magatartásában és személyében ugyanaz történik, mint írásaiban: egy emberileg nézve tűrhetetlenül kemény élet prózai valóságából ének születik, amely nem más, mint maga az Isten iránti szeretet és épp ennek a kemény életnek a szeretete, mivel ez az élet biztosítja számára az istenszeretetet. Keresztes Szent János az istengyermekek tökéletes szabadságának a szentje - fejtegeti életrajz írója. Egész élete liturgia, amelyben minden emberi valóság énekké és költészetté vált. Olyan, mint egy trubadúr, akit a természet, a szeretetben töltött élet és a kereszt, a szeretetnek a legnagyobb megnyilvánulása ragadott magához. A keresztjét úgy ölelte magához, ahogy egy muzsikus a hárfáját.
A halál Ubedában, 1591. december 14-én érte utol. Röviddel a halála előtt kérte: olvassák föl neki az Énekek énekét, hogy a kereszt iránti szerelme új táplálékot kapjon. Miközben a testvérek a kórusban megkezdték Mária ünnepi zsolozsmáját, János fölujjongott, hogy az égbe mehet és ott énekli tovább a zsolozsmát. Ez volt az utolsó szava itt a földön.
1726-ban avatták szentté, ünnepét 1738-ban vették föl a római naptárba, november 24-re. 1969-ben áthelyezték december 14-re. XI. Pius pápa 1926-ban egyháztanítóvá nyilvánította.
*
A nagy spanyol misztikus életéről, aki ,,nem rózsalugasban, hanem sötét és tövises úton át akart a tökéletességre jutni”, elsősorban életfelajánlásából fakad. Az élete rendkívül nehéz és kemény volt gyermekkorától a haláláig, pillanatnyi pihenés és szünet nélkül. Már szerzetesi élete elején Istentől azt kérte ajándékba, hogy megvetés és félreértések közepette élhessen, azért, hogy minél többet szenvedhessen. Az egyik látomásában megjelenő Jézusnak ezt mondta ,,Uram, azt szeretném, ha fáradozásokat adnál nekem, melyeket érted viselhetnék, és azt, hogy kevésre becsüljenek és semmibe vegyenek.” Krisztus pedig szívesen tartotta őt a keresztjén: Joggal mondhatjuk, hogy életével kiérdemelte a rendjétől kapott „keresztes János” nevet. Ne feledjük, Jézus tőlünk is várja, hogy keresztényként hordozzuk keresztünket!
Az emberek életük megoldását általában abban látják, hogy rögzíteni próbálják a lázasan hajszolt örömöt és beteljesedést; érzéketlenné teszik a szívüket a szenvedéssel szemben, vagy legalábbis könnyíteni akarnak a szenvedéseken. Keresztes Szent János számára a megoldás nem a menekülésben, nem az elfojtásban, s nem is kényszerhelyzetek szülte közönyben rejlik, hanem abban, hogy személyisége egységes, nyílt és Krisztushoz emelkedett. „Isten Krisztus és az Egyház misztériuma által a saját Igéjét és szeretetét állítja közénk, hogy mi belőlük éljünk”. Próbáljunk meg e tanítás szerint élni!
*
„Valójában csak az az ember veszti el a szabadságát, aki nem érti, hogyan kell igazán örülnie és szomorkodnia, mert nem fogta föl a jó és a rossz közötti különbséget”
(Keresztes Szent János szavai)