Augusztus 21.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Giuseppe Sarto – ez volt X. Pius pápa családi neve ‒ egy Treviso melletti kis faluban, Riesében született 1835.június 2-án. Apja szegény parasztember volt, aki mellesleg a falu levélhordói tisztét is betöltötte. Szülei örömmel nevelték a kis Beppót, és a plébános is nagyon szerette, mert szívesen ministrált neki. Tizenkét éves korától naponta gyalog járt iskolába a hét kilométerre lévő Castelfrancóba. Később a páduai szemináriumban kapott helyén befejezte gimnáziumi tanulmányait. Ugyanitt hallgatta a teológiát. 1858-ban szentelték pappá Castelfrancóban. Utána lelkipásztorként működött. Káplánként kezdte, plébánosként folytatta Salzanóban. Később Trevisóban kanonok, szemináriumi tanár és a püspök általános helynöke lett.
Mindenütt szerették és becsülték. Egyrészt szerénysége, másrészt jó szíve miatt. Plébánosként mindenét elajándékozta, amiről látta, hogy mások hasznát vehetik. Nővére, aki a háztartást vezette, sokszor elkeseredve kért segítséget szomszéd plébánosoktól: hogy legalább a napi élelmet és a szükséges ruházatot ne ajándékozza el.
Ötvenesztendős volt, amikor XIII. Leó pápa 1884-ben kinevezte mantovai püspökké. Tíz évvel később, 1894-ben velencei pátriárka és bíboros lett. Majd tíz évvel később, 1903. augusztus 4-én tiltakozása ellenére megválasztották pápának. X. Pius néven elfogadta a választást, de kijelentette: „Keresztként veszem vállamra!”
Első enciklikájában (1903) ezt írta: „Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.”
X. Pius pápa a bensőség embere volt, ugyanakkor támogatta az intézményeket, ha látta, hogy azok a belső élet kibontakozásának az eszközei. Egyik legjelentősebb műve az egyházjog kodifikációja, amelyet megválasztása után az első napon elindított. (Utóda, XV. Benedek pápa idején fejeződött be.) Már korábban is gondja volt az egyházi zene ápolására. Pápaként az egyházi zene célját abban határozta meg, hogy „ébressze föl a hívekben az áhítatot, és könnyítse meg az imádságot”. Különös figyelmet szentelt a gregorián éneknek. A liturgia kérdéseinek tisztázása érdekében újra kiadta a római misekönyvet és breviáriumot. A bencéseket pedig megbízta a Vulgata új, kritikai kiadásának elkészítésével.
Első gyakorlati reformként a pápai udvar, a kúria átszervezéséhez fogott hozzá, és az egész kúriát az egyszerűség felé mozdította ki évszázados mozdulatlanságából. Szívügye volt a papok megszentelődése, mert úgy látta, hogy „a papnak először saját magában kell megformálnia Krisztust, ha ugyanezt másokban végre akarja hajtani.”
X. Pius pápa nem az elvont tudományok embere volt, jóllehet kimagasló szellemi képességekkel rendelkezett. A tudományos kutatás csak annyiban érdekelte, és támogatta, amennyire a vallásos élet számára hasznosnak és szükségesnek látta. A politikát csupán szükséges rossznak tekintette. Távol akarta tartani az Egyházat az állammal való összefonódástól. Kezdettől fogva tiltakozott az ellen, hogy a papok, politikai pártokban vezetést vállaljanak.
Szenvedélyesen szerette az igazságot, és harcolt is érte. Az úgynevezett „modernizmus” irányzatában különös veszedelmet észlelt, megbélyegezte, határozott és hajthatatlan volt; de a tévedő emberekkel szemben állandóan éreztette atyai jóságát, és nem megtörni, hanem megtéríteni akarta őket.
Pápasága vége felé közeledve egyre inkább érezte a háború fenyegető veszedelmét. Minden próbálkozása hasztalan volt, még meg kellett érnie, hogy a háború valóban kitört. Akkor felsóhajtott: „Érzem, ez a háború a halálom!” A háború kitörése után néhány héttel,1914. augusztus 20-án meghalt.
l951-ben amikor boldoggá avatáskor felnyitották a sírt, a testét teljes épségben találták! Három évvel később, 1954. május 29-én XII. Pius pápa a szentek sorába iktatta. Romlatlan teste a Szent Péter-bazilikában, az első bal oldali mellékkápolnában nyugszik. Ünnepét 1955-ben vették fel a római naptárba, szeptember 3-ra, 1969-től augusztus 21-én ünnepeljük.
*
X. Pius pápa különös gondot fordított az Oltáriszentséggel kibővülő belső életre. A mai liturgikus élet kulcsszava, az actuosa participatio (tevékeny részvétel), tőle származik. Az volt a célja, hogy „a hívek a szentmisét imádkozzák, és ne mise közben imádkozzanak”. Elsőként szakított az akkori gyakorlattal, hogy tizennégy éves korban járuljanak először szentáldozáshoz. Indítványoztaa korai szentáldozást, és szorgalmazta a gyakori áldozást is: „Senkit sem szabad visszatartani az áldozástól, ha a kegyelem állapotában van, és jó szándékkal közeledik a szent asztalhoz.” Külön köszönettel adózzunk ezért neki.
Életrajzírói szerint X. Pius pápa nem volt sem tudós, sem politikus, hanem szívének minden dobbanásával igazi lelkipásztor volt. Ahol csak tehette, keresteanép közelségét. Nagyon értett hozzá, hogyan kell az egyszerű emberek nyelvén szólni. Ha prédikált vagy más alkalmakkor szólt az emberekhez, szava egyszerű volt és világos, s mivel a szívéből fakadt, könnyen megtalálta az utat a hallgatók szívéhez. Nemes jelleme magától értetődő egyszerűségben és alázatosságban, kimeríthetetlen szeretetben, jóságban, nagylelkűségben és nem utolsó sorban finom humorban mutatkozott meg, mellyel a merev szertartásosságot is fel tudta deríteni. De ha az ügy úgy kívánta, energikus és kérlelhetetlen is tudott lenni. Milyen jó lenne, ha akár papként, akár hívőként megpróbálnánk utánozni!
*
„Szegénynek születtem, szegényen éltem, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szegényen fogok meghalni.” (Szent X. Pius pápa végrendeletének szavai)