Augusztus 8.
Mons. Koller Gyula atya rovata
Domonkos Caleruega városában született 1170 körül. Szülei egész kicsi korában a közelben működő főesperes nagybácsihoz küldték, hogy nála kapja meg az alapvető iskolázást. Emellett megtanulta a templomi szolgálatot is. 1190-ben a palenciai székesegyház iskolájába került, ahol nemcsak kitűnő teológiai kiképzést kapott, hanem világi tudományos ismereteket is. Sőt nagy haladást tett, a felebarát iránti szeretetben is elmélyült. Társai és tanárai is megcsodálták jótékonyságát. Még könyveit is eladta, hogy árából segítsen a szűkölködőkön.
Tanulmányai befejeztével 1198-ban meghívták Osma városába a székesegyház szolgálatára, és felvették szerzetesi fegyelemben élő kanonokok sorába. Itt szentelte pappá Martin Bazán püspök. Diego, aki Domonkos atyai jóbarátja volt, 1202-ben püspök lett Osmában, és rábízta az egyházmegye egyházi ügyeinek intézését. Munkája nyomán kialakult benne a szereteből fakadó tudat, hogy a nép hitén, és elhagyatottságán csak úgy lehet segíteni, ha utánuk-közéjük megyünk.
Ezzel a „meglátással” ment Domonkos Diego püspökkel együtt Rómába a pápához misszionálásra való felhatalmazásért. A pápa Dél-Franciaországba küldte őket, hogy reformálják meg a papságot, és vezessék vissza a tévelygőket a katolikus hitre. Domonkosék teljes szegénységben, és alázattal járták a vidéket. Prédikáltak a hívőknek, keresték a lehetőségeket, hogy az ellenfelet vitákat folytatva meggyőzzék az igazságról.
Diego püspök hazautazott Osmába, hogy munkatársakat gyűjtsön, de visszatérte előtt váratlanul meghalt. Domonkos pedig ott maradt egyedül a nagy küldetéssel. Ekkor először Prouille-be ment, ahol Diego püspök korábban elindította a missziót. Innen járta be szakadatlan buzgósággal a környéket és tanított, prédikált, vitatkozott fáradhatatlanul. Minden útja előtt buzgó imával, és vezekléssel készült a térítésre. Megtanulta, hogy milyen értéke van az ember lelkének, és hogy csak a kegyelem képes megnyitni és átalakítani a szíveket. Közben egyre több társ csatlakozott Domonkoshoz.
Amikor az 1215-ös IV. lateráni zsinat határozatot hozott, hogy fokozni kell a prédikációs tevékenységet, Domonkos felajánlotta szolgálatra magát és a prédikátorok rendjét, amelyet alapítani készült. A gondolatot a zsinat szívesen fogadta, de nem tartotta megfelelőnek csak prédikálásra rendet alapítani. Ezért Ince pápa tanácsára Domonkos kiválaszott a meglevő szerzetesi regulák közül egyet, és az egyik püspöktől kért rendjének templomot. Szent Ágoston reguláját vették életük alapszabályának, amelyet majd kiegészítenek céljuknak megfelelően. Amikor 1216-ban megkapták a Szent Romanus templomát, melléje lakószárnyat építettek, és megkezdték a szerzetesi életet. III. Honorius pápa jóváhagyása után hivatalosan is létrejött a Domonkos-rend, vagyis a Prédikátorok rendje. Tevékenységük célja a templomokban és templomokon kívüli igehirdetés. Továbbá a liturgia előírásos végzése és a rendtagok állandó továbbképzése.
Domonkos állandó székhelye Bologna volt. Innen küldte társait misszióba, de ő maga is sokszor útra kelt. Három nagy utat tett Észak-Itália területén, ahol rendházakat alapított. A pápát is háromszor fölkereste, és Rómában két kolostort alapított: egyet a férfi szerzeteseknek, másikat az apácáknak.
1221-ben Domonkos-rend szerzetesei Bolognában általános káptalant tartottak, és kolduló renddé váltak: nemcsak az egyes tagok, de maga a szerzet, mint olyan tett szegénységi fogadalmat. Lemondottak minden ingatlan vagyonról, csak a templom és a kolostor lehet birtokukban.
Domonkos ismét útra kelt, de betegsége visszahozta Bolognába, és a haldoklók szentségeinek felvétele után 1221. augusztus 6-án meghalt. Már 1234. július 3-án szentté avatták. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, és 1969-től augusztus 8-án ünnepeljük.
*
Domonkos fiatalabb korában maga volt a nyugalom és türelem. De amikor látta a nép elhagyatottságát, ráébredt, hogy nem várni kell őket, hanem utánuk menni. Ezzel, olyan mozgalom elindítójává lett, amelynek „szél sebességével kell járnia, hogy lelkeket foghasson.”. Rendjének tagjai elvileg szigorú kolostori fegyelemben éltek, de ha a lelkek érdekében végzendő munka vagy tanulás megkívánta, felmentést kaptak a kolostori élet egyes gyakorlatai alól. Ő maga sose tudott nyugodt lenni, ha a lelkek üdvéről volt szó. Hiába jeleztek neki előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az útszéleken is. Nyugtalanságában is nyugodt volt: Istenre hagyatkozott. Meg kellene tanulnunk tőle, hogy, Istenben bízva türelmesen végezzük kötelességeinket, de amikor lelkünk üdvéről van szó, nem szabad beletörődőnek, és kényelmesnek lenni.
Szent Domonkos önkéntes szegénységben és alázatban élt, rendjének célja: a nélkülözők szegénységének megszüntetése és lelküknek gazdagítása volt. Kolduló rendet alapított, ahol a rend, mint közösség is lemond minden ingatlan vagyonáról. Domonkos szerzetesei Isten kegyelmére hagyatkozva részben összekoldult adományokból, részben pedig abból éltek, amit működésük elismeréséért kaptak. Az ilyen körülmények ellenére is a domonkosok között nemcsak számos szent, hanem sok tudós és híres ember élt és ma is él. Mi, a világban élők a szegénységben sem egyéni sem családi életben nem követhetjük őket. De megtanulhatjuk tőlük, hogy fölösleges az anyagiakhoz túlságosan ragaszkodni, és csak akkor van jogunk jólétben élni, ha „megdolgozunk érte”.
*
„Hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országában.” (Szent Domonkos szavai halála előtt)