Az igazságosságról

Quid est veritas? Mi az igazság? – teszi fel a kérdést Pilátus. Sokszor talán bennünk is felmerül ez az idézett kérdés. Természetünknél fogva vágyódunk az igazságra. Igazságérzetünk nem egy elhallgattatandó nehezítője, hanem éppen segítője kell, hogy legyen az életünknek. Gondoljunk csak vissza gyermekkorunkra, amikor a mesék világába élve magunkat sok esetben a jó és gonosz párviadalát látva szinte éreztük, hogy a jónak kell győznie. A megelégedettség öröme töltött el minket, amikor egy-egy mese jól végződött, vagyis a jó a gonosz fölé kerekedett, másszóval az igazság győzött. Az „igazságos Mátyásról” szóló népmesékben szinte vártuk, hogyan jár el a furfangos, sokszor álruhába öltöző király alattvalóival szemben: mindenkinek igazságosan megadva azt, ami neki jár. Ez a belénk oltott és a neveléssel gondozott igazságérzet a gyermekkor elmúltával is tovább kell, hogy kísérje az életünket. Ennek köszönhetően, ha lelkiismeretünk helyesen formált, belső késztetéssel az igazság választását helyeseljük döntéseinkben magunkkal és másokkal szemben is. De ugyanúgy elvárjuk az igazságosságot embertársainktól, a társadalomtól, az Egyháztól. Mert éppen igazságérzetünk megsértése, az igazságtalanság megtapasztalása tud sokszor fájó sebet okozni.

„Az igazságosság erkölcsi erény, mely erőssé és állhatatossá teszi az akaratot abban, hogy megadja Istennek és a felebarátnak, amivel tartozik nekik“ – olvassuk a Katolikus Egyház Katekizmusában. Újabb sarkalatos erény, aminek tanulását nem hiszem, hogy egy könnyen befejezettnek vélhetjük. Hosszútávú feladatunk az élet ismétlődőnek tűnő, rutinos vagy éppen új, meglepő, kihívást jelentő helyzeteiben az igazságosság szellemében megállni helyünket. Megadni Istennek, embernek, ami megilleti őket. „Az Isten iránti igazságosság neve a vallásosság erénye. Az emberek iránti igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, és segít az emberi kapcsolatok terén olyan összhang megteremtésében, mely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában“ (KEK 1807). Az igazságosság erényének gyakorlásához szükségünk van tehát arra, hogy helyesen megítéljük, kit mi illet meg. Keresnünk kell hozzá az igazságot. Az igazság keresése és az igazságosság szellemében annak praktizálása gerincessé teszi az embert. Lehet, nem mindig eredményezi az igazság választása a könnyebb utat vagy az előnyösebbnek mutatkozó állapotot, de hosszútávon mégis éppen ez mutatja meg az ember életének egyik minőségét: megbízhatóságát.

De mit tehetünk, ha az elvárt igazságosság helyett épp az ellenkezőjét kapjuk? Ha igazságtalanság ér minket? Elfogadása nem könnyű. Vannak helyzetek, amikor reagálni kell, helyzetek, amikor az igazságért ki kell állni. De vannak olyan helyzetek is, amikor nem látjuk célszerűnek a magyarázkodást, mert a másik fél meggyőzhetetlennek tűnik, vagy éppen nincs módunkban kifejteni saját nézetünket. Ezek az esetek sem jelentik azonban igazságérzetünk megmásítását, eltompítását, hiszen határozott állásponton kell lennünk magunk előtt. Mikor, mit szólni, vagy mit csendesen elfogadni, bizony nem kis bölcsességet kívánó választást jelent az élet néha bonyolultnak tűnő helyzeteiben. Ami azonban egyértelmű, hogy még ha olykor az igazságtalanság elszenvedésének alanyaivá válunk is, nem jogosít ez fel bennünket arra, hogy szándékosan hasonlóképpen cselekedjünk, még azzal szemben sem, akitől az igazságtalanságot elszenvedtük. A jóvátételre vagy bocsánatkérésre a másik részéről ugyan jogunk van, de ha megkapjuk, ha nem, a rossz viszonzása nem egyeztethető össze a keresztény magatartással. Krisztus követőjeként – igyekezve utánozni igazságosságát – nem feledkezhetünk el arról sem, mennyi igazságtalanságot szenvedett el a Mester ártatlanul. Mi, az Ő tanítványai sem számíthatunk arra, hogy az ilyesmitől mentes lesz az életünk. De ez a fajta hasonlóság is hozzásegíthet a hiteles Krisztus-követéshez.

Megadni a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené. Vannak állampolgári kötelességeink, felelősek vagyunk a közjóért, vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy meg kell adnunk a társadalomnak, nemzetünknek, konkrétabb módon a közvetlen közösségnek: falunak vagy városnak, családtagjainknak, barátainknak. S ugyanúgy vannak vallási kötelezettségeink is, amiket nem szabad elhanyagolnunk, sőt, ha jobban belegondolunk, életünk minden területén kapcsolatban kell maradnunk Istennel, a legnagyobb igyekezettel megadni neki a dicsőítést, hálaadást, vagy akár engesztelést. Ebben rejlik az igazságosság erényének gyakorlása: megadni mindenkinek a neki járó, őt megillető dolgokat.

Az igazságosság (latinul iustitia) gyakorlása minden jogrendszer alapvető feladata. A jog az igazságosság tárgya. Celsus ősi mondása szerint a jog nem más, mint a jónak és a méltányosnak a művészete. Dante pedig úgy határozza meg a jog fogalmát, mint egyik embernek a másikhoz való dologi és személyes viszonyát, melynek sértetlen megtartása megőrzi, meg nem tartása pedig megrontja az emberi társadalmat. Talán nem is tudatosítjuk, nap mint nap hány alkalommal kell a jog szellemében cselekednünk konkrét élethelyzeteinkben. S éppen a jó és méltányos művészetének gyakorlása által csiszolódunk igaz emberré.

József igaz ember volt. Ezt a rövid megállapítást jegyzi fel a Szentírás Jézus nevelőatyjáról. Mi is akarjunk igaz emberekként élni. Igaz ember – gazember. Magyar nyelvünkben csupán egy „i” betű elhagyása által ellentétes értelmet kapunk. Sokszor kis igazságtalanságok sorozata, vagyis az igazság helyett a gazság szolgálata gazemberré formálhatja a személyt. Csorbát szenved a másik joga, kárt szenved az igazság, veszítünk hitelességünkből.

Néhány évvel ezelőtt, Jó Pásztor ünnepe kapcsán Ferenc pápa találkozott a római pápai kollégiumokban és szemináriumokban élő papokkal és kispapokkal, miközben egy neki feltett kérdésre válaszolva többek között annak fontosságára hívta fel a jelenlévők figyelmét, amit más alkalmakkor is a hívek lelkére kötött már, hogy mennyire fontos a közösségeken belül a szemtől szembe történő beszélgetés. Nyíltan kell kommunikálni, nem pedig mások háta mögött pletykálkodni. És ez érvényes úgy a munkahelyi, iskolai közösségekre, mint a baráti társaságokra és családokra is. Megadni a másiknak, ami őt megilleti. Megilleti a másik személyt az a tisztelet, ami minden személy emberi méltóságából fakad, hogy elsősorban vele beszélem meg az őt érintő dolgokat, s nem tudtán kívül szennyezem be jó hírnevét. A nyitott beszélgetések által sok bonyolult, haragot és feszültségeket hozó viszony elkerülhető lenne. Próbáljunk meg ezen a téren is az igazságosság szerint viselkedni.

S nem utolsó sorban nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az igazságosság kapcsolatban kell, hogy legyen a szeretettel. XVI. Benedek pápa első enciklikájának egy szakasza éppen ezzel a kapcsolattal foglalkozott, ebből szeretnék most néhány gondolatot idézni: „A szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükség. (...) A szeretet gyakorlása – mint a hívők közösségileg rendezett tevékenysége – alól az Egyház soha nem menthető fel, másrészt soha nem adódhat olyan helyzet, melyben ne volna szükség minden egyes keresztény felebaráti szeretetére, mert az igazságosságon túlaz embernek mindig szüksége van és szüksége lesz szeretetre.“

Folyt.köv.
© Molnár Tamás
Kép: internet