A Szent Fausztina nővér által tolmácsolt Isteni Irgalmasság üzenete már számos néphez eljutott. Akkor döbbentem rá igazán erre, amikor egyik indiai évfolyamtársamnál megláttam egy könyvet, bár az ő írásuk számomra megfejthetetlen, a kép a borítón annál ismerősebb volt: az Irgalmas Jézust ábrázolta. Majd paptársam elmondta, náluk is elterjedt és nagyon fontos imádság az irgalmasság rózsafüzére. Az irgalmasság ünnepe jó alkalom arra, hogy ismét elgondolkodjunk Isten csodálatos tulajdonsága, irgalmas szeretete fölött és még inkább odafigyelve rá, hagyjuk, hogy átjárja személyes életünket. Segítsenek ebben Szentatyánk és elődeinek alább idézett gondolatai is.
Szent II. János Pál pápa, aki bevezette az Isteni Irgalmasság vasárnapját, 2005-ben éppen ennek a vasárnapnak a vigíliáján költözött az örökkévalóságba, és boldoggá valamint szentté avatására is ezen az ünnepen került sor. Amikor a 2000-es jubileumi évben húsvét második vasárnapján szentté avatta az ugyancsak lengyel Fausztina nővért, többek között ezt mondta:
„Az első és a második világháború között bízta rá Isten az irgalmasság üzenetét. Akik még emlékeznek, tanúi voltak az akkori eseményeknek és szenvedéseknek, amelyek emberek millióit érintették, azok tudják igazán, hogy mennyire szükség volt akkor az irgalmasság üzenetére. Az isteni irgalmasság üzenete meghatározza az emberi élet értékét is. Minden ember értékes Isten szemében; Krisztus minden egyes emberért meghalt; mindenkiért, akinek az Atya lelket adott. Ez a vigasztaló üzenet szól különösen azoknak, akik bűnük súlya és nagysága miatt már esetleg föladták a reményt, és kísértést éreznek arra, hogy kétségbe essenek. Nekik megmutatja Jézus a szelíd arcát; a szívéből áradó sugarak őket érintik, és rájuk vetik fényüket, őket melegítik és nekik mutatnak utat, reménnyel töltik el őket. Milyen sok lélek vigasztalódott meg már a Gondviselés által Fausztina nővérnek tanított imádság révén: Jézusom, bízom benned! Ha csak annyit teszünk, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, már oszlani kezdenek a felettünk tornyosuló felhők és átsüt rajtuk a fény sugara.“
XVI. Benedek pápa lengyelországi látogatása alkalmával a krakkó-lagiewniki Isteni Irgalmasság-templomban a betegekkel és betegápolókkal találkozott 2006. május 27-én. Beszédében elhangzott:
„A jelen körülmények két misztériumot állítanak elénk: az emberi szenvedés misztériumát és az Isteni Irgalmasság misztériumát. Első látásra úgy tűnik, hogy e két misztérium szemben áll egymással. De ha mélyebben vizsgáljuk őket a hit fényénél, meglátjuk, hogy összhangban vannak egymással, és ez Krisztus keresztje misztériumának köszönhető. Miként II. János Pál pápa mondta: „A kereszt az istenség legmélyebb lehajlása az emberhez... a kereszt olyan, mint az örök szeretet kenete az ember földi létének legfájdalmasabb sebeire.” Drága betegek, akiket a test vagy a lélek szenvedése jelölt meg, ti egyesültetek leginkább Krisztus keresztjével, ugyanakkor ti vagytok isteni irgalmasságának a leghatásosabb tanúi. Rajtatok keresztül, a ti szenvedésetek által Ő hajol az emberiség fölé szeretettel. Ti vagytok azok, akik a szív csöndjében mondva: „Jézusom, bízom benned”, tanítotok arra, hogy senkinek sincs mélyebb hite, élőbb reménye és lángolóbb szeretete annál, mint aki a szenvedésben Isten biztonságot nyújtó kezébe adja magát. És azok keze, akik az irgalmasság nevében segítenek nektek, ezen isteni kéz látható megjelenései.“
Szentatyánk, Ferenc pápa egy személyes emlékét idézte fel pápaságának első vasárnapján:
„Nem sokkal azután, hogy kineveztek püspökké, 1992-ben Buenos Airesbe érkezett a Fatimai Szűzanya szobra, és ünnepélyes szentmisét mutattunk be a betegek számára. Én gyóntattam azon a szentmisén. A szertartás vége felé felálltam, mert ki kellett szolgáltatnom a bérmálás szentségét. Egy nagyon egyszerű, idős asszony odajött hozzám, már 80 év felett volt. Ránéztem és így szóltam: „Nagymama – mert nálunk így hívják az idős asszonyokat –, meg akar gyónni?” És ő igennel válaszolt. „De hátha Ön nem vétkezett” – mondtam. „Mindnyájan vétkeztünk” – felelte az idős asszony. „De talán az Úr nem bocsátja meg bűneinket” – tettem hozzá. Nagy biztonsággal így válaszolt: „Az Úr mindent megbocsát.” „Honnan tudja?“ – kérdeztem tőle. Az idős asszony válasza így hangzott: „Ha az Úr nem bocsátana meg mindent, a világ nem létezne.” Ez az a bölcsesség, amit a Szentlélek ad: a belső bölcsesség az isteni irgalmasságról. Ne feledjük el: Isten soha nem fárad bele, hogy megbocsásson, soha! „Hát akkor hol van a probléma?“– kérdezte az idős asszony. „Az a probléma, hogy mi fáradunk el, hogy bocsánatot kérjünk. Soha ne fáradjunk el!“ Isten a szerető Atya, aki mindig megbocsát, akinek irgalmas a szíve mindnyájunk irányában. Mi is tanuljunk meg irgalmasak lenni mindenkivel. Fohászkodjunk a Szűzanya közbenjárásáért, aki karjai között tartotta az emberré lett isteni Irgalmasságot.“
Molnár Tamás (Remény, 2013.4.7)
Képek: világháló