Vidékünkön zajlik az aratás. Hozzátartozik a nyárhoz. Régóta. Persze, az egyes korokban más és más módokon, mára már modernizálódott formában, de ugyanazzal a céllal. Az aratás mindig nagy szerepet játszott a magyar nép életében. A XVI-XVII. században még a katonák is hazamentek, mert a gabonát idejében be kellett takarítani. Aratáskor „ősi szokás szerint még a törvénylátás is szünetelt, sőt még a rabokat is kibocsátották, hogy kenyeret szerezhessenek maguknak télire” – olvasható egy régi feljegyzésben.

A magyar nyelv szépsége és gazdagsága mutatkozik meg az aratási idő elejére eső ünnep – a „Sarlós Boldogasszony” – elnevezésében is. A megbecsülést érdemlő, forró nyári munkák végén pedig nagyon sok helyen szokásban volt/van az aratási koszorú készítése. „Az aratás utolsó napján a csoport leányai koszorút fontak a legszebb és legérettebb búzakalászokból. Koszorúnak nevezték, de a valóságban zárt királyi koronához hasonlított, melyet földíszítettek piros, fehér és kék vadvirágokkal. Ezek a virágok úgy ragyogtak azon a búza-koronán, mint királyi aranykoronán a drágakövek. (…) A csoportból előlépett hajadonfővel a legöregebb ember. Egyszerű, de mélyen átérzett szavakkal köszönetet mondott Istennek az aratásért” – idézi fel az időszak hangulatát egyik művében Wass Albert.

Az aratás egyfajta jelképe annak a többi fontos munkafolyamatnak is, melyek megelőzik, illetve követik azt, hogy kenyér kerülhessen az asztalra. Vagyis az aratók munkáján túl mindazok fáradozásért is hálásak vagyunk, akik egyéb módon részesei a fizikai és szellemi munkák sorozatának.

„Uram, áldalak a nyárban. Aranykalászos határban száll most hálával teli trónusod elé az ének, tüzéért a nap hevének, mert a szemet érleli” – fogalmaz Túrmezei Erzsébet Nyár c. gyönyörű költeményében. Verse soraival a teremtő és világot fenntartó Isten nagyságára csodálkoztatja rá az olvasót: „Minden kicsi búzaszemben térdre kényszerítesz engem, csodatevő Istenem.” Mert nemde a mindenség bőkezű Istenének csodás ajándéka az, hogy a megtermett és learatott búzaszemből kenyerünk lesz, amit a föld terméseként és az emberi munka gyümölcseként köszönünk meg neki?! A Miatyánkban is kért mindennapit – mit megtörve másokkal is megoszthatunk –, s az Élet Kenyerét is Neki köszönjük.

Sok kicsi búzaszem, s abból származó mégtöbb parányi lisztszem szükséges ahhoz, hogy aztán a friss, ropogós kenyér finomságát ízlelhessük. Sok kicsi sokra megy – tartja a mondás. Fogyatkozó „magyar kisebbségként”, és egyre inkább keresztény értékrendünkkel is kisebbségi helyzetbe kerülve a nagy káoszban hajlamosak vagyunk kétségbeesni és szinte feladni: a mi kis igyekezetünk itt már úgysem segít… Jusson eszünkbe a kicsi búzaszem! Búzaszemnyi, kalásznyi személyes döntéseink is rendkívül fontosak! Ünnepeljük keresztény és magyar ünnepeinket. Lehetőség szerint éljünk a magyarul felkínált lelki programokkal. A szülők a nem egyházi magyar iskolákban is bátran és határozottan tegyék szóvá, ha a nevelés iránya (divatból) eltér a valóban normálistól. Imádkozzunk továbbra is magyar papi és szerzetesi hivatásokért, magyar főpásztorért. Politikusaink ténylegesen az érdekeinket képviseljék. Merítsünk a magyar kultúra és irodalom gazdagságából…

Néhány hét múlva pedig, s még sok-sok további éven át, mikor templomainkban hálát adunk az új kenyérért, kerüljön rá a piros-fehér-zöld szalag. Hogy a jövő keresztény és magyar nemzedékeinek is legyen „aratnivalója”…

* * *

Fénykép-válogatás a Pozsonyi Magyar Katolikus Közösség albumából
+ néhány kép a múlt évi egyházfai falunapról

Szívesen fogadjuk a 2023-as nyár hasonló képeit egyházközségeikből, örömmel bővítjük albumunkat!
Kérjük, hogy a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre küldjék azokat, feltüntetve a beküldő település nevét, tárgyként írva: Magyar kenyér
A kép beküldője a hatályos GDPR értelmében beleegyezését adja a fotó közzétételébe a világhálón.