Rendkívüli módon kezdjük az idei adventi időszakot. A már hosszasan húzódó járvány-időszak, a fertőzöttek számának rekord értékei, a vesztegzár és mindenféle szabály közepette, s ami a vallásukat gyakorló keresztényeknek külön is fájó, hogy most hívek részvételével celebrált szentmisék és istentiszteletek sem lehetnek templomainkban. Sok hívő alig várja, hogy újra részt vehessen azokon. Már túlságosan hosszúnak tűnik a várakozás a járványmentes időre, a jobb napokra, vagy ahogy néhányak sóhajából kihallatszik, azokra a visszavárt régi szép időkre. Mikor nem volt szükség ennyi korlátozásra, s könnyebb volt az egymással való találkozás is.

Adventben is egy várakozást elevenítünk fel. Az ószövetségi nép Messiás-várására emlékezünk. Mert Isten már az első emberpár bűnbeesése után Megváltót ígért, évszázadokon keresztül biztosítva népét arról, hogy szavát hűségesen betartja. S teltek-múltak a várakozás évei, míg csak meg nem született Jézus Krisztus, akinek az idei karácsonyt is születésnapjaként ünnepelhetjük. A most kezdődő adventi hetek számunkra is a várakozás idejét fogják jelenteni. Igaz, azzal a különbséggel, hogy mi tudjuk, mikor jön el a naptárban piros betűkkel jelölt karácsony ünnepe. Így talán könnyebb, s érezzük, hogy ez a várakozás egyben készülődést is jelent, felkészülésre serkent. Hosszútávon, majdani személyes számadásunkra is úgy kéne várnunk, hogy az egyfajta lelki felkészültségben érhessen mindannyiunkat. Mert az egyházi advent Krisztus második, dicsőséges eljöveteléről is szól, egy találkozásról, aminek idejét nem tudjuk.

Mint ahogyan azt sem, meddig nyomja rá bélyegét mindennapjainkra a kovid, s mindaz, ami ezzel összefügg. Mert hogy sok minden került új fénybe ezzel összefüggésben. Még az emberi kapcsolatok, találkozások, párbeszédek is. A sötétben járó nép Jézussal találkozva világosságra talált. Születése fényt hozott. Mi is vágyunk Krisztus fényére, s arra, hogy ebben a fényben szeretettel tekinthessünk egymásra embertársainkkal. Világoson könnyebben felismerjük egymást, jobban látjuk egymás arcvonásait, szépségét, ráncait, vagy akár egy sebhelyet. De így is elfogadjuk a másikat annak, aki. Csoportok, ismeretségi körök, de nem egy esetben családok is megosztottakká váltak az elmúlt hónapok ügyei kapcsán, gondolva itt például a beoltottak vagy oltatlanok közt több helyen jelentkező feszültségre. A Fénynél azonban, Isten belénk oltott jósága alapján, legyenek bár a legellentétesebbek is a nézeteink, nem szabad gyűlölnünk egymást. A gyűlölet, harag és bosszú ugyanis a sötétség vermébe húz le. Magán a tényálláson azonban nem segít.

Próbáljunk úgy várakozni a kezdődő adventi időszakban karácsonyra, valamint úgy vágyni és várni a járványidőszak végére, de még arra a jövőbeli megítélésünkre is, hogy tudatosan kilépünk a sötétből a világosságra, vagyis a gyűlölet helyett minden körülményben a szeretetet igyekszünk választani. Ami nem egy idillikus érzést jelent, hanem határozott magatartást. S még ha ez nem is olyan könnyű sokszor, megéri. Így lehet akármilyen korlátozás mellett is szép karácsonyunk, így maradunk emberek a szó nemes értelmében, ahelyett, hogy ember embernek farkasaként viselkedne, és Krisztus még be nem teljesedett második érkezésekor is épp e szeretet alapján vizsgálja majd végig életünk, várakozásunk épp zajló szakaszát is.

Egy jó szóval, egy köszönömmel, tapintatos érdeklődéssel, esetleg felkínált segítséggel – főleg azok irányába, akiknek különösen is nehezen telnek ezek a hónapok – villantsuk fel a szeretet fényét. Ez az advent során is felhalmozott sok kis szeretet-fény legyen Jézus Krisztus születésnapjának valódi csillogása. Ilyen ünnepet, ilyen jövőt és örök folytatást várjunk…

Molnár Tamás, pozsonyi magyar katolikus lelkipásztor írása az Új Szó napilap 2021. november 27-i számában jelent meg