A Remény katolikus hetilap főszerkesztő-helyettese, Albán József atya a közelmúltban több lelkiatyát is megkérdezett arról, hogyan élték át az elmúlt időszakot, hogyan vélekednek a koviddal megjelölt hónapokról, milyen tapasztalataik vannak. Az alábbiakban Molnár Tamás, pozsonyi magyar lelkipásztor válaszait olvashatják. A beszélgetés nyomtatott formában a Remény hasábjain jelent meg. 

Hozott-e valami változást az életedben a járvány?

A szokásos léptékű mindenkori változáson túl én személy szerint nem éltem meg radikális változásokat az elmúlt időszakban. Hivatásomból fakadóan az elmúlt hónapok sem voltak munkanélküliek, ha valamelyest más módon is, szolgálni tudtam Istent és a halhatatlan lelkű emberek igényeit. Egyszer sem voltam karanténban, így rendszeresen megtarthattam a rádió, televízió és közösségi háló által élőben sugárzott szentmiséket, szükség szerint kiszolgáltathattam a szentségeket, beleértve a kovidos betegek kórházi ellátását is, és az érseki hivatalban és egyházi bíróságon végzett munkát is megszakítás nélkül tudtam végezni. Mindezen szükséges találkozásokon túl a telefonhívások és üzenetek által, valamint a sokakkal kialakított lelki imaközösség miatt egyáltalán nem éreztem magam egyedül és magányosnak sem. Saját helyi közösségemen túl felelősségteljesen igyekeztem szolgálni azt a szélesebb körű közösséget, akikhez a tömegkommunikációs eszközökön keresztül szólhattam, akiknek Isten Igéjét ebben a helyzetben is irányadóként nyújthattam. Érdekes élmény volt például a legszigorúbb napok szinte teljesen üres fővárosi utcáin egy rádiós szentmisére sétálni…

Érinti-e a „mélyebb rétegeket”, vagy csak a felszínt?

Mélyebben érintett az elmúlt hetekben az emberek egymástól való fizikai elszigeteltsége. Konkrétabban: nagyon együtt éreztem azokkal, akik nem mehettek meglátogatni egy idős szülőt az idősek otthonába, egy betegüket a kórházba, vagy akik csupán néhány fős temetésen állhattak szeretteik koporsójánál. Érezhető volt például a krematóriumban is, milyen hiányt jelentett a gyászoló legközelebbieknek a további hozzátartozók, ismerősök fizikai jelenléte, vigasztalása – osztozásuk a gyászban, fájdalomban. Emberileg nagyon nehéz szertartások voltak ezek. Egyben figyelmeztetések arra, mekkora szerepe van a síron túli életbe vetett hitnek…

Szerintem mindnyájan gondolkodtunk ezen az egészen: mire jöttél rá?

Önmagaddal kapcsolatban?

Megerősödtem annak tudatosításában, hogy mindig, minden külső körülmény közepette nélkülözhetetlen a bensőséges kapcsolat az Úrral.

A világgal kapcsolatban?

Nem általánosíthatok, nincs teljes rálátásom a helyzetre. A látókörömben tapasztaltak szerint azonban úgy tűnik, nehezen változik az ember, mármint jobb irányba. A járványhelyzet kezdetén hány és hány fogadkozás hangzott el, hogy majd mindent átértékelünk, terveztük, mire mennyi figyelmet és időt szentelünk: családra, bolygónk tisztaságára, a nem pénzben mérhető értékekre… Lelkipásztorként azt is sokaktól hallottam a nyilvános szentmisék szüneteltetésekor, hogy majd mikor lehet, biztosan, rendszeresen, gyakran ott lesznek a szentmiséken. Sokan betartják szavukat, szép példát adnak. De sajnos nagyon sokan, mihelyst valamiben javul a helyzetük, inkább visszatérnek a régi megszokotthoz, elfeledkeznek, vagy inkább szerintem elnyomják magukban a jobbá válásuk iránti vágyukat, amiért bizonyos lépéséket is tenniük kéne. Eszembe jut ilyenkor az evangéliumi feljegyzés, miszerint maga Jézus is tudta, mi lakik az emberben. De már a próféták idejében is azt látjuk, hogy az ember nagyon könnyen visszatért valamihez, amitől Isten igyekezett elfordítani szívét. Semmi új a nap alatt?!

Istennel kapcsolatban?

Nagyon türelmes és hosszantűrő az emberiséggel szemben. Újabb és újabb figyelmeztetéseket, lehetőségeket kínál, mert szereti az embert. A rendkívüli időszakban sem szűnt meg gondoskodni rólunk.

Az Egyházzal kapcsolatban?

Az elmúlt időszak korlátozásai közepette is tudott kegyelmeket közvetíteni. Persze, nyitottság kellett azok befogadására az ember, a család részéről. Tagjai sorában jobban megmutatkozott, ki igazán hiteles, kinek milyen a hite, nyitottsága Isten működésére, ki mennyire veszi komolyan az egyházi közösségéhez való tartozását.

Van olyan, amit másképp szeretnél „ezután”? Van-e, lesz-e hozzá erőd? Mi kell hozzá?

Talán nevelődni abban, hogy minden körülményben a helyzet bölcs felmérése szerint cselekedjek és valahogy segítségemmel ebben fejlődjön a rám bízott közösség is. Például, hogy mikor lehetőség adatik személyes találkozásokra, fizikai részvételre szentmisén vagy templomi szentségimádáson – éljünk ezekkel a lehetőségekkel. Ha pedig esetleg a jövőben megint valami miatt korlátozva lennénk valamiben, akkor és ott abból hozzuk ki a lehető legtöbbet és legjobbat. De mindezt lelki békében, az Úrral együtt, szem előtt tartva: az Istent szeretőknek minden a javukra válik…